Szűcs Máté brácsaművész, professzorként tanít a Genfi Zeneakadémián és a Pécsi Tudományegyetem Zeneművészeti Karán. A világhírű Berlini Filharmonikusok első szólóbrácsásaként működött 2011–2018-ig, ahol Bartók Brácsaversenyének szólista előadója volt több alkalommal. Fellép a világ neves koncerttermeiben és helyszínein kiváló művészekkel, együttesekkel, valamint rendszeresen nemzetközi mesterkurzusokat tart. Szeptemberben a Magyar Művészeti Akadémia zenei tagozata Szőnyi Erzsébet-díját nyerte el. Ebből az alkalomból kérdeztük eddigi pályájáról, terveiről. – Csanda Mária interjúja.

Csanda Mária: A hegedűrepertoár mellett mennyire bővült a brácsára írt művek száma a 20. században? A most kapott Szőnyi Erzsébet-díj laudációjából megtudhatjuk, hogy Önnek a diplomakoncertjére Kocsár Miklós írt versenyművet.

Szűcs Máté: A 20. század igazi fordulópontot jelentett a brácsa történetében: ekkor fedezték fel igazán mint önálló, teljes értékű szólóhangszert. Mély, bársonyos tónusai és gazdag színvilága tökéletesen tükrözte a kor modernizálódó, összetett és gyakran nyugtalan világát. Érdekes módon sok zeneszerző csak pályája későbbi szakaszában, sőt gyakran élete végén ismerte fel a brácsa egyedi karakterét és kifejezési lehetőségeit. Ennek köszönhetően a hangszer legfontosabb szóló- és versenyművei is ebben az időszakban születtek, amikor a brácsa végre kilépett a háttérből, és a figyelem középpontjába került. A 20. századi brácsairodalom meghatározó alakjai közé tartozik Bartók Béla, Paul Hindemith, William Walton és Krzysztof Penderecki, akik mind új zenei dimenziókat nyitottak meg e különleges hangszer számára.

CsM: A Zeneakadémia Nagy Elődök adatbázisában Lukács Pál szerepel híres magyar brácsaművészként, oktatóként. Önnek kik a nagy elődök a pályáján?

SzM: Schiffer Ervint tartom igazi brácsamesteremnek, hiszen a brüsszeli Zeneakadémián az ő osztályában kezdtem meg felsőfokú tanulmányaimat, miután Szecsődi Ferencnél érettségiztem Szegeden. Schiffer Ervin (1932–2014) magyar származású, nemzetközileg elismert brácsaművész és zenepedagógus volt, aki egész életét a zene és a tanítás szolgálatába állította. Különös gondot fordított a fiatal tehetségek kibontakoztatására, és tanítványaiból nemcsak kiváló muzsikusokat, hanem gondolkodó, érzékeny embereket is nevelt. Feleségével, Sebestyén Katalinnal közösen alapította meg a tatai Schiffer Ervin Nemzetközi Zenei Mesterkurzust, amely évtizedeken át a kamarazenei oktatás egyik meghatározó európai központja volt. Tanítványai közül sokan váltak elismert művésszé és pedagógussá – megtiszteltetés számomra, hogy én is közéjük tartozhatom. Munkásságát Tata városa 2011-ben díszpolgári címmel ismerte el.

CsM: Egyik kedves anekdotám, hogy Bárdos Lajos, amikor elhatározta, hogy muzsikus lesz, elment felvételizni brácsa szakra a Zeneakadémiára, de akkor még nem volt, így újrázva a zeneszerző szakra iratkozott. Ő az otthoni kamarazenélés során szerette meg a hangszert. Ma kik és miért választják a mélyhegedűt?

SzM: Úgy érzem, a brácsa különleges lelki alkatot vonz: azokat, akik a mélyebb, sötétebb és bársonyos hangszínekben találják meg önmagukat, nem pedig a fényes, ragyogó tónusokban. Akiket a bensőséges, elmélyült kifejezésmód vonz, jobban, mint a gyorsaság vagy a virtuozitás.

CsM: Milyen emlékezetes fellépéseket említene eddigi pályáján, és meghatározó élményeket tanárként?

SzM: Erre nehéz röviden válaszolnom. Lassan negyvenéves pályám során több száz, talán több ezer fellépésen vettem részt, és mindegyik valamilyen módon különleges volt számomra. Őszintén hiszem, hogy ezek a sokrétű élmények és tapasztalatok mind hozzájárultak ahhoz, hogy azzá az emberré és művésszé váljak – és folyamatosan válhassak –, akivé a Teremtő szánt. Mindezért mély hálát érzek. A tanítást pedig azért szeretem, mert miközben egy másik embernek próbálok segíteni, mindig újabb és újabb nézőpontokat ismerhetek meg, melyek folyamatosan gazdagítják és finomítják tudásomat, szemléletemet.

CsM: Sok felkérést kap – hogyan lehet mindennek eleget tenni, tanítani több helyen és koncertezni világszerte? Gondolom, segítség az, hogy zenész családból jön, ahol kialakultak erre jó gyakorlatok, van hagyomány, amire tud építeni.

SzM: Úgy gondolom, minden zenész számára az egyik legnagyobb kihívás a sokrétű szakmai élet és a magánélet harmonikus összehangolása. Ehhez elengedhetetlen egy tiszta értékrend, mély önismeret, valamint az évek során megszerzett tapasztalatok folyamatos elemzése és finomítása. Számomra a legnagyobb siker nem a karrierem csúcspontjaiban rejlik, hanem abban, hogy immár tizenöt éve boldog házasságban élhetek szerető feleségemmel, és közösen nevelhetjük gyönyörű, intelligens kisfiunkat. Nélkülük nem tudnám elhordozni azt a komplex élethelyzetet, amelyet a Jóisten rám bízott. Mély hálával gondolok édesanyámra, tanáraimra és mindazokra, akik mellettem álltak, amikor szükségem volt rájuk. Igyekszem én is áldássá válni mások számára – ez életem legmélyebb vágya.

CsM: Októberben hallhatja a közönség Kocsár Miklós: Concerto Lirico című brácsaversenyét Máté előadásában a Vigadóban a Budafoki Dohnányi Zenekar közreműködésével és Hollerung Gábor vezényletével, a Zeneakadémián a Keller Kvartett tagjaként lép fel, és elkészült egy lemez, ami nemsokára kapható lesz, melyen Várjon Dénes zongoraművésszel adnak elő brácsára és zongorára írt klasszikusokat. Milyen tervei vannak a továbbiakban?

SzM: Magyarországon legközelebb november 16-án lépek fel a Budapest Music Centerben, a Concerto Budapest egész napos kortárs zenei fesztiválján, A Hallgatás Napján. Az eseményen Sofia Gubaidulina és Anton Webern kamarazenei műveinek előadásában veszek részt. Emellett már javában készülök a Kurtág György 100. születésnapját ünneplő eseménysorozatra is, amelynek keretében többek között az op. 1-es Brácsaversenyt adom elő 2026. február 4-én, a Nemzeti Filharmonikusokkal és Héja Domonkos vezényletével a Pesti Vigadóban. Azért a december sem telik majd eseménytelenül: 10-én a Prágai Szimfonikusokkal és annak koncertmesterével, Roman Patočkával adom elő Mozart Sinfonia Concertante című kettősversenyét a prágai Smetana Teremben.