A bosszúálló ecset

Artemisia Gentileschi: Mária Magdolna, 1620, magángyűjtemény

Rómában, 1612-ben feltűnő botrányt kavart a zamatos esemény, amiből kiderült, hogy Agostino Tassi festő „durván testileg többször megismerte” a kiváló és népszerű piktor Oratio Gentileschi műhelyében annak Artemisia nevű tizenötéves lányát. Noha a tiltott szerelmet valójában gátlástalanul élvezte minden társadalmi osztály, beleértve a klérust is profán gyönyörök iránti csillapíthatatlan vágyaival, a halk jelenet mégis attól lett hangos, hogy a megátalkodott hazudozó nem vállalta fel tettéért a következményeket, és mint oly gyakran, ezúttal is sikerült elhárítania Justitia igazságosztó pallosát –, még ha a per hét hónapig el is tartott. Kezdetben Oratio azzal bízta meg Agostinót, az ismert tengerikép-festőt, hogy mesterségre oktassa lányát, amit ő a tények szerint igen tágan értelmezett, bár a botrány kiderültekor, szorított helyzetében, házasságot ígért Artemisiának. Csakhogy már nős volt (emiatt feleségét orgyilkossal megölette), és a per alatt sorban hulltak ki a fekete ábrák életútjának fekete kártyalapjaiból. Többször sínylődött áristomban, de lenyűgöző stílusával újra s újra kimentette magát; gályarabságra ítélték, de nem húzta az evezőket, inkább a fedélzeten tengeri képeket festett, és úgy kommentálta helyzetét, hogy a nagyherceg óhajára indult el világot látni. Gyanúsították szodómiával, vérfertőzéssel, nemi erőszakkal, emberöléssel, perelték garázdaságért, csalásai és adósságai miatt, miközben mindvégig hangoztatta, hogy viszont banditizmussal soha nem vádolták meg. Állítólag szellemessége, gyors észjárása, jó humora és tapasztalt rókasága kihúzta a botlásokból; sőt, többek rokonszenvét, csodálatát, irigykedését is elnyerte. Ám a peren váratlanul felült a magas lóra, és ringyónak titulálta Artemisiát, állítva, hogy több festőinassal is „helyzettanulmányokat” folytatott, s még neki kellett azokat tettükért „saját kezével alaposan összevernie”, ezért sajnos, ilyen helyzetben mégsem veheti el a lányt. Artemisiát(!) törvényesen megkínozták, hüvelykszorítókat tettek ujjaira, mire fájdalmasan kiáltozta: „Ez az a gyűrű, amit ígértél nekem?” A perben még saját nővére is a férfi ellen vallott, mondván, „A fivérem gazember, hitvány alak, aki sohasem akart tisztességesen viselkedni.”

Mindegy, hogy mit, csak beszéljenek rólunk – mondja a fáma, ami ezúttal is bevált, mert Artemisiának és Agostinónak híre kelt, népszerűbb festők lettek, mint valaha. Noha a lány apja, Oratio, a pápánál is becsmérelte Agostinót, tán éppen testesedő sikerei láttán megbocsátott neki, visszaállt bizalma, ismét barátok lettek. Persze, Artemisia nem maradhatott Rómában. Egy jelentéktelen festőcskéhez kényszerítették nőül, s noha gyermekei is születtek, a hivatásának élve-halva, sorra halmozta babérjait, bejárta Velencét, Nápolyt az Accademia di San Luca első jelentős nőfestő-tagjaként; Firenzében pedig a Mediciek pártfogolták. Amikor apja I. Károly angol király meghívására annak udvari művésze lett, elkísérte Albionba, és a greenwichi palota freskóinak kivitelezésén együtt dolgoztak egészen Oratio haláláig; a falképeket egyedül véglegesítette.

Caravaggio barokk hatása erősen sugárzott akkoriban. Artemisia, nő létére egyik legkiválóbb követője lett, bár az apja sem tagadhatta le a fény-árnyék elsőszámú mesterének gravitációs hatását.

Ami Artemisia piktúráját illeti, a korai intermezzo egész munkásságára sokkolóan hatott. Nem a könnyed virágok, nem az andalító tájak, nem a vanitas csendéletek színpoétája lett, hanem az erőszakos, kíméletlenül felkavaró cselekedetek és mitológiai jelenetek avatott női képírója, aki ecsetjét a bosszú színeibe mártotta. Életműve: megtorlás a férfiakon. Ebből a lázongó lelki forrásból fakadt az a tartalom, amit a budapesti Szépművészeti Múzeumban található Jáhel és Sisera című, 1620-as firenzei képe is idéz. A pogány hadvezér Sisera, vesztes csatából menekülve megszáll Jáhelék házánál, ám az asszony, az Úr akaratát követve: „…egy sátorszöget és pörölyt vőn kezébe, és beméne ő hozzá halkal és beveré a szöget halántékába, úgy, hogy beszegeződék a földbe…” (Ószövetség, Bírák könyve 4:21) Artemisia sorsára nézve ez a motívum önmagáért beszél. Mária Magdolnát megidéző képe viszont alkotói sokrétűségét igazolja, hiszen a mű egyszerre szakrális, extatikus és erotikus. Női főszereplői Artemisia feminista nézeteit hordozzák, elszántak, határozottak, miközben önnön arcmásai is, akit a kortársak bevallottan ritka szépségnek tartottak.

De immár Tassi sem panaszkodhatott. Livornóban, Rómában tengeri képeit megbecsülték, hisz jó érzékkel jól kufárkodott a képperspektíva látványos nyelvén. A Lancelottiak, a Pamfiliak, a Rospigliosiak foglalkoztatták. Jelentős megbízása a XIII. Gergely pápa által egykor építtetett nyári rezidenciába, a római Palazzo del Quirinale termeibe szólította, ahol gazdag architektúrával átszőtt jelenetsorokkal ékesítette a beltereket. Bár festőként értékelték, jelleme mit sem változott. Förtelmesnek találták, aki arcátlan hazudozó, csaló, nagyképű és öntetszelgő, megátalkodott ravasz és nem féli Istent sem.

Lehet, hogy ez így történt. De a részletek a sárguló feljegyzésekben húzódnak meg, s valójában a képek azok, amik kettőjükről hangosan beszélnek.

Vagy hallgatnak. Titokzatos mendemondákról…

Árkossy István

Artemisia Gentileschi: Jáhel és Sisera, 1620, Szépművészeti Múzeum, Budapest
Agostino Tassi: Freskó, 1615, Palazzo del Quirinale, Róma