Virslit alufóliába tekerni, majd jó sok újságpapírba, aztán a csomagot a tűzbe dobni.

Így csináltam itt.

Még egyszer, utoljára befordulok az utcába.

A falu végén túli falu ez.

Benne egy hely, amit szerettem. S amihez nem marad semmi közöm. Azon kívül, hogy emlékezhetek rá.

A kaput kulcs nélkül ki lehet nyitni. Azaz a kaput kulccsal nem lehet kinyitni, a zár beragadt, viszont a szárnyait némi ügyeskedéssel szét lehet tárni. Kifelé, az utca felé, valamennyire. Bent nagy a gaz, nem engedi betolni a vasszerkezetet. Két éve adtam oda a kulcsát.

Körbejárnám a telket, de nem lehet. Csak ott nem ér derékig a növényzet, ahol a fák egybenőtt koronája kitakarja a fényt. Ott viszont csak guggolva lehet haladni a lehajló ágak miatt. Van fejszém, lecsapok néhány ágat. Békés bozótharcos.

Azt mondta valaki, hogy a borostyán felkúszik ugyan a falra-fára, de nem bántja azokat. Ma már nem hiszem el. A szilvafák még állnak, bár a kúszó zöld szomorúság fojtogatja rendesen mindkettőt. Ágaikon sűrűn sorakoznak a szilvataplók. Műtét kellene, fertőtlenítés, gyógyszer. A nagy meggyfa derékba tört, törzsét a borostyán mintha húzná befelé, a földbe. Ha sokáig állnék itt egyhelyben, engem is behálózna. De odébb lépek. Én tudok, nekem nincsenek gyökereim, már nincsenek.

Sosem álltam itt, mindig mozogtam. Nappal harcoltam a biomasszával, kaszáltam, nyestem, ahogy egy efféle zártkertben illik. Sötétben meg írtam, a tornácon, egy fáklya fénye mellett. Hellyel kínáltam az árnyékokat, figyeltem az éjszakában kószáló képzelt vadakat. Évente négyszer-ötször belefért. Most már nem ülnék ki a tornácra. Szörnyek suhognának az éjben. Különben is: a házikót is húzza a borostyán lefelé. Reggel arra ébrednék, hogy elnyelt a föld.

A borostyánszőnyegen sárga gömböc. A japán birs gyümölcse. Isteni illata van, tudom. De nem hajolok le érte. Még magammal vinném, tartogatnám, szagolgatnám. Majd eltakarítja valaki a múmiáját. A fenyő alatt boszorkánykörben növő pereszkéket el sem kell tüntetni, megteszik maguktól – novemberben bújnak elő tömegesen a szürke kalaposok, mostanra nyomuk sincs. Rizses gombát készítettem belőle sokszor. Bizarr, ahogy megfeketedik főzés közben, bizalmatlanságot kelt sokakban. Vannak fenyők máshol is.

Mennyi munka van, lenne.

A könyveimért jöttem, lehordom a kocsiba.

És ennyi volt.

Átverekszem magam a bozóton, kifelé. A kaput visszazárom. A támasztórúdját rutinosan helyére akasztom. Még egy mozdulat, amelyet soha többé nem végzek el.

Még egyszer, utoljára elgurulok a kanyarig, ott könnyebb megfordulni. Nem sietek, meg szeretném őrizni ezt az érzést. Aztán elindulok a főút felé. Balra nézek menet közben. Bevillan, ahogy a kapu vasprofiljait kenjük alapozófestékkel. A fedőrétegre már nem került sor. Rozsdásodunk, a kapu itt, én máshol. Meglehet, nem is kell mindent eltakarni. Sem borostyánnal, sem festékkel.

Távolodok. Pattogzik rólam a zománc.

Király Farkas