– Miért nem lettem inkább rendőr? – teszi fel magának a kérdést a kisváros pszichiáter szakorvosa, miután egy rövid beszélgetés után kinyomja a telefont. – Vagy pék… Vagy tetőfedő…

Szomorú pillantást vet a napokkal korábban íróasztala sarkára előkészített konyakra: nem, most sem fogja megbontani. Házi ruháját utcaira váltja, ellenőrzi táskáját, tárcáját. A faliórára pillant: este negyed tíz, bőven benne van a kijárási tilalomban. Fene essék a kovidjába, mormolja, és megtapogatja kabátja zsebében a koslatópapírt, ahogyan ő nevezi. Mehet az őrsre intézkedni. Nyitná a bejárati ajtót, de aztán mégsem. Az asztalához sétál, letekeri a konyakosüveg kupakját, nem is tölt pohárba, csak úgy meghúzza. Aztán még egyszer. Nyelőcsövét és gyomrát bizsergő érzés tölti el. Mire az ajtón kilép, már agya is tudomást szerez a szervezetbe vitt szeszről, neuronjai kalimpálnak, bökdösik egymást, kacarásznak. Jó lesz ez, állapítja meg a pszichiáter, nagyon is jó lesz.

A rendőrség épülete közel van a házához, útközben senki nem állítja meg, nem ellenőrzi, ki tudja, mivel foglalatoskodnak a fiúk, talán épp a páciensét szívatják csapatostul.

– Jó estét kívánok, Rege doktor vagyok – mondja a szolgálatosnak –, Kormorán Mihály pszichiátere, a betegem az imént telefonált, hogy behozták.

A szolgálatos enyhén és sebesen bólogatva próbál úrrá lenni a kuncogásán, mégiscsak a városka egyik ismert személyisége áll előtte. De nem bírja ki megjegyzés nélkül:

– A kutyás bolond a páciense?

– Igen. A környéken minden bolond a páciensem – feleli az ekkor már táncoló agyú doktor –, egyszer még maga is az lehet, fiam – teszi hozzá és kacsint.

A tizedes arcára kiül a szolgálati komolyság, felveszi a telefont, és jelzi a felettesének, hogy Kormorán ügyében jelentkezett a pszichiátere.

Egy perc múlva az ügyeletes tiszt, egy hadnagy áll előtte. Udvariasan bemutatkozik, és megkérdezi, mit tehet Rege doktorért.

– Értem semmit, de Kormorán Mihályért meg a kutyájáért csak tehet valamit.

– Nincs annak semmiféle kutyája, doktor úr. Épp ezért vendégeskedik nálunk.

– Nos, pedig van kutyája. Rex a neve, négyéves német juhász.

A hadnagy egy pillanatra meglepődik, majd folytatja:

– Érdekes, nekünk is pont ezt nyilatkozta.

– Akkor hát van kutyája.

– De nem volt vele.

– Azt csak maguk gondolják úgy, fiam. Beszélhetek a betegemmel?

A hadnagy vállat von, és a zárkához vezeti az orvost. Kormorán Mihály egyből felpattan a priccsről, és panaszkodni kezd:

– Doktor úr, drága doktor úr, hát látja, miféle szégyen esett velem? De nem baj, én erős vagyok, erős, kibírok mindent, de ezek – mutat a hadnagyra – nem mondják meg, hogy hol van Rex. Hol van? Mit tettek vele? Mit?

Az orvos néhány csendes szóval elhallgattatja a páciensét, majd a rendőrhöz fordul:

– Segítsen egy kicsit nekem! Mondja meg, hol van a betegem kutyája.

– Doktor úr, ismételten jelzem, Kormorán Mihállyal nem volt semmiféle házi kedvenc. Eleve azért hoztuk be, mert nem volt vele kutya – hangsúlyozza.

– De hát mondta, hogy kutyát sétáltat, nem?

– Igen, azt állította. Csakhogy a hivatkozott állat jelenlétét tizenkét perc várakozási idő után sem tapasztaltuk.

– Nem tapasztalták, értem. Hát akkor kicsit körbenézek, rendben? – kérdi a doktor, és szólongatni kezdi a négylábút: Rex!, Rexi! Merre vagy?, s füttyent is néhányat. Aztán mosolyogva leguggol, és magához hívja: Rexi, gyere csak ide! A rendőr mereven néz. A doktor kitárja karját, majd összezárja, majd úgy tesz, mint aki egy kutya fejét simogatja, füle tövét vakargatja. Aztán felegyenesedik, és a pácienséhez szól:

– Megvan Rex, itt várt, a folyosón. Képzelje, felismert és örült nekem!

– Jaj, de jó, doktor úr – hálálkodik Kormorán –, megnyugodtam, nagyon megnyugodtam. Zaklatott voltam, és az nem tesz jót nekem, maga mondta.

– Nem bizony, nem tesz jót. Tudja, mit? Magammal viszem Rexet, aztán holnap, miután kiengedik, eljöhet érte.

– Köszönöm, doktor úr, köszönöm szépen, hogy gondoskodik rólunk.

A rendőr akkorát nyel, hogy mindannyian hallják ádámcsutkája csattanását.

– Vigyázzon magára! – tanácsolja az orvos a páciensnek. – Holnap találkozunk! – teszi hozzá, majd a rendőrhöz fordul:

– Mehetünk?

Amaz bólint.

– Gyere, Rex, ma nálam vacsorázol! Jó esténk lesz! – mondja vidáman a doktor.

A rendőr eldönti, hogy ha dilidokira lesz szüksége, inkább más városban keres pszichiátert.

Az őrs bejáratánál a doki figyelmeztetéssel búcsúzik:

– Fiam, tudomásul kell vennie, hogy a képzelt kutyáknak is vannak jogaik. És ha nem viszik ki őket a megszokott időben, megtöltik képzelt ürülékkel a valódi lakást. Hát ezt akarja? Hogy Kormorán lakása tele legyen képzelt kutyapiszokkal?

A hadnagy hosszasan néz utána. Bemegy az épületbe, meg sem áll a zárkáig.

– Kormorán Mihály! – pattog a hangja.

A férfi feláll.

– Aludjon nyugodtan, a kutyája jó kezekben lesz. Holnap hazamehet.

Választ nem várva, rideg hátra arccal távozik. Kormorán szemei sarkában megjelenik néhány mosolygó könnycsepp. A hadnagy katonásan lépkedve azon gondolkodik, hogy egy bolond vajon hányat csinál.

Király Farkas