Legutóbbi tárcámban arról értekeztem, hogy bizonyos kulturális intézmények és szervezetek újabban a megbízási díjról mélyen hallgató felkéréseket, sőt szerződéseket küldenek, és a záró bekezdésben arra buzdítottam kiváló pályatársaimat, hogy az ilyen inkorrekt ajánlatokra mondjanak nemet. Eme álláspontom időközben jottányit sem változott. Hanem tovább is van, mondom (írom) még.

Az elrettentő példák sorába kívánkozik egy eset. Az egy dolog, hogy bizonyos folyóiratoktól évek óta kapok olyan felhasználási szerződéseket a publikációim után, amelyekben a felhasználási díj (= a honorárium pontos összege) nincs feltüntetve, a kérdéses rubrika kitöltetlen. Ezek a „szerződések” a tiszteletpéldány mellé borítékolva érkeznek, azzal a kéréssel, hogy írjam alá, és postán küldjem vissza. Az egy másik dolog, hogy egyes intézmények többoldalas szerződéstervezetet küldenek, paragrafusokat és kötelezettségeket sorolva, de az elvégzett munkáért járó bért meg sem említve. Az abszurd jelenség általam tapasztalt „csúcspontja” egy 2019-ben lezajlott irodalmi pályázat.

Történt, hogy Ady Endre halálának századik évfordulója alkalmából egy folyóirat országos versengést hirdetett, 350 ezer forint összdíjazással. A hangsúly az össz- előtagra esett, lévén, hogy a verseny két kategóriában zajlott, három-három helyezéssel. Vagyis az összdíj kapásból hat részre oszlott – pontosabban sokkal több részre. Ugyanis a kiírásban szerepelt egy furfangos mondat: „A kettős pályázat legjobbjai a beérkezendő anyagoknak számossága függvényében az összdíjalapnak arányos részében részesülnek.” Magyarán: meg nem határozott számú pályamű esetén a szervezők a vagyonkát bátran szabdalhatták akárhány kisebb részre, bármelyik helyezettből lehetett három, öt, hét, vagy tetszés szerint tizenhat. Ennek következtében a pályázók nem tudták, még körülbelül sem, hogy vajon mekkora nyereményre számíthatnak. Végül úgy is lett: a díjakat minden kategóriában két-, három-, négyfelé osztották. A nyilvános díjátadó ünnepségen egyetlen nyertesnek sem adták át a pénzt, és még az összeget sem közölték velük – helyette mindegyikükkel aláírattak egy előre legyártott nyilatkozatot arról, hogy a homályos nyereményüket átvették. Vagyis a büszke díjazottak úgy mentek haza a díjátvételről, hogy halványlila gőzük nem volt arról, mennyi pénzt nyertek – viszont aláírtak egy papírt arról, hogy a meg nem nevezett összeget megkapták. Ez egyidejűleg nevetséges, felháborító és szánalmas. Hetekkel később végre megtörtént az átutalás: például a vers kategória harmadik helyezettjének számlájára kemény húszezer forint érkezett.

Az ilyesmi az élet minden egyéb területén elképzelhetetlen. Próbáljon valaki úgy szerelőt hívni, bármilyen szolgáltatást megrendelni, bármit terveztetni-készíttetni-szállíttatni, hogy nem fektetik le írásban a pontos vételárat… És épelméjű ember nem szegődik el úgy egy munkahelyre, hogy előzetesen nem számszerűsítik a fizetést. Kizárólag az irodalmi szerzők ilyen bátrak?, könnyelműek?, bolondosak?, felelőtlenek?, tutyimutyik?. Ez az abszurd gyakorlat úgy szüntethető meg, ha mi, szerzők, vagyis irodalmi munkavállalók, az elénk rakott biankó űrlapokat és szerződéseket nem írjuk alá. Nemes egyszerűséggel tagadjuk meg! Ragaszkodjunk aláírás előtt a pontos összeg írásba foglalásához, tudtunkra adásához!

Fontos leszögezni: az ilyen céltudatosság nem jelent anyagiasságot. Gyakran azért nem kérdezünk rá a fizetségre, mert nem akarunk anyagiasnak látszani. Mintha belénk kódolták volna, hogy a szellemi munka esetében nem elegáns pénzről beszélni. Pedig erre a tevékenységre is érvényes a bibliai sarkalatos törvény: Méltó a munkás a bérére. Anyagiasak akkor lennénk, ha bármiféle extra követeléssel állnánk elő. Erről szó sincs, és kezdettől világos, hogy egyetlen honoráriumból sem utazunk egzotikus nyaralásra. Ám jogunk van előre tudni, hogy pontosan mennyi az a szerény bér – és ebből ne engedjünk! Nem csupán az „igen” kimondása lehet a boldogság forrása: olykor tudni kell kimondani a boldogító nemet.

Zsille Gábor