A boldogság nem úticél, hanem életmód – hirdeti a szobánk falán lógó táblácska. Hát, könnyen beszél, aki azt oda kiakasztotta, aztán hátrafordulva kinézett a varázslatos, képeslapra illő tájra.

És hát valóban, miért is utazik az ember? Hiszen a ma már legapróbb részletességben elérhető képek, beszámolók, filmek már-már minden helyszínt képesek visszaadni. Nincs a legszebb tájaknak olyan zuga, titkos szöglete, amit ne örökített volna meg legalább egy önjelölt fotóművész. Babits még bravúros verset is írt Messze… messze… címmel, melyben nyolc ország jellemző pillanatképeit adja, tájakat és sztereotípiákat elevenít meg, melyeket látni is vélünk, szinte meg is irigyelve az élményeket – egészen az utolsó szakaszig, melyben kiderül, hogy mindez csak a tudás és a költői fantázia fúziója. A parton tett első sétánkon megállapítjuk: egyetlen táj sem ismerhető meg áttételesen. Nézhetjük az útikönyvet, a filmet, olvashatjuk a beszámolókat, az élmény: egyszerűen nem olyan. Nem az. És itt nem is arról van szó, hogy a legtöbb marketingcélú leírás szeret nagyokat mondani, túlszínezni, csak az előnyöset megmutatni. Saját testünkkel, érzékeinkkel átélni más, mint mások értelmezését befogadni. Az legfeljebb arra jó, hogy elindítson bennünket az oda vezető úton.

A Bledi-tóhoz készülve mi is átforgattunk jó néhány képet, pörgettünk honlapokat, értékeléseket, s megbeszéltük: gyönyörű, de hát valószínűleg élőben egy kicsit másképp fog festeni az egész. És hát úgy is lett, csakhogy nem a szó pesszimista értelmében. Az első, átfogó véleményünk szerint: sokkal szebb, mint amit eddig a képek megmutattak. Tulajdonképpen a környéken nincs is olyan pont, ahol elkattintanád a géped, és az eredmény ne lenne csodaszép.

Lássuk az összetevőket: türkiz színű tó, közepén szigettel, azon karcsú templomtoronnyal, körös-körül a Júliai-Alpok, a tó fölé magasodó szirten ezeréves vár. És erdők, élénkzöld füvek, szertefutó ösvények. Azt gondolod, hogy egy mesébe csöppentél. A tóban fürödni lehet, kellemesen hűs a víz, s ha lenézel, a végtelen kékség mintha egyre közelebb csábítana magához. Vajon miért lehet ez, s maradhat így meg az emlékeinkben? Elég hamar adja magát a válasz: mert itt a természet és az épített örökség a főszereplő. És sok olyan dolognak, ami zavaró lehetne, egyszerűen nincs helye. Nincs például szemét a parton, zajongás, és nincs túlépítve a környék. Minden szolgáltatásból van elegendő, de nem túl sok, nem harsány, nem hivalkodó. Több kiírás jelzi, hogy a zöldövezetet tartsuk tiszteletben, több helyen sétálni vagy leülni sem szabad. A tavon nem közlekedhetnek motorcsónakok, sem más, hanghatással járó eszköz. A szigetre átjutni pletnával lehet, egy 18 személyes alpesi csónakkal, melyet egy álló evezős irányít. Ezekből mindösszesen 22 (más forrás szerint 23) van a tavon, s működtetési joguk évszázadok óta apáról fiúra száll. A régi időkben azok a helyiek jutottak hozzá, akiknek gyenge minőségű volt a földje – a zarándokok szállításával tehettek szert némi jövedelemre. Elfogadott még a SUP-deszka, vagy evezhetünk esetleg bárkával, ahogy mi is tettük. Az emberek is mintha csendesebbek lennének, valahogy hozzálassulnak a tájhoz. Mint aki megszentelt térben lépked. Zene is csak egyetlen este szól, egy kellemes koncert hangjai hallatszanak át a tó túloldaláról. Egy hely, ahol – noha minden adott a turistacsalogatáshoz (más helyeken: -lehúzáshoz) – nem a pénz határoz meg mindent. Vannak magasabb rendű szempontok.

Első vacsoránk helyszínén, egy bájos hegyvidéki fogadóban, magyar hang ütötte meg a fülünket. Megszámoltuk: legalább nyolc magyar ült ott akkor. Véletlen egybeesésnek tűnt, de másnap kiderült: elképesztő számban vagyunk. A tavat megkerülő hat kilométeres sétányon kószálva, valamelyik vendéglátóhelyen a híres bledi krémest kóstolgatva, a sziget felfedezése közben, a Tito által kedvelt Belvedere kávézóban vagy a várban szinte folyamatosan lehetett találkozni hazánkbeliekkel.

A helyet, ahogy sejthető, ismert és ködbe vesző legendák, mesék, babonák övezik. Olvasni lehet, hogy Szlovénia a költők országa, sokan közülük megverselik például legmagasabb hegyüket, a Triglavot, amely szintén a közelben magasodik. Egyik közeli településen született nemzeti költőjük, himnuszuk szerzője, France Prešeren (akinek egyébként Ljubljana szívében állítottak impozáns szobrot – most éppen valaki egy üveg bort állított a kezébe).

Nézzük a lélegzetelállító tájban a szokásosnál jobbnak tűnő embereket, köztük magunkat. Talán a környezet is teszi, hogy éppen milyenek vagyunk. Az üdvözlőtáblának csak félig adok igazat: van olyan úticél, ami maga a boldogság. Melynek jellegzetessége, hogy nem útikönyvekben vagy fotókon keresendő, és tárcában sem visszaadható.

Farkas Wellmann Éva