Minden január zsarnoki tulajdonsága, hogy lemészárol egy halom évfordulót, és újakat állít a helyükre. Ez a 2024-es évkezdet például véglegesen lezárta Petőfi születésének kétszázadik évfordulóját, amelyet a hivatalosságok tudálékosan bicentenáriumként emlegettek, lazáskodva pedig bicentnek rövidítettek. A magam részéről nem kedvelem ezt a szót. A latin kifejezések nyakra-főre használatának egyik fő oka, hogy tudományosabban hatnak, mint az azonos jelentésű magyar szavak, ráadásul a műveltség látszatát keltik.

Találóan állapította meg egy alkalommal Weöres Sándor: „Petőfi Sándort eltakarja a saját szobra.” S valóban, az elmúlt százhetvenöt év alatt Petőfi alakját a közgondolkodás és a politikum magasztos, rendszerint robusztus szoborrá merevítette. A tankönyvek, az iskolai oktatás szemlélete, az úgynevezett hivatalos Petőfi-kép is sok évtizede a szoborszerűséghez igazodik: már nagyszüleink, sőt dédszüleink is ebben nőttek fel, ezt élték-tették magukévá.

Bármerre járunk a Kárpát-medencében, szinte minden városban, de sokszor kisebb települések központjában is találunk legalább egy Petőfi-mellszobrot, vagy egész alakos ábrázolást – ez alapjáraton helyes és örvendetes. Ám ezek a szobrok, kiváltképpen az egész alakosak, túlnyomórészt sematikus alkotások, és elidegenítő-magasztosító hatást váltanak ki a szemlélőből. Évente egyszer, március 15. alkalmából a szobor köré gyűlünk, valaki hosszan szónokol, énekelünk, koszorúzunk, majd hazamegyünk, és magára hagyjuk Petőfit a szabad ég alatt. Mindannyian ismerjük ezt a típust: a Költő egy több méter magas talapzaton áll, nyomasztóan fölénk magasodva – ha fel akarunk nézni rá, szinte kitörik a nyakunk. Sándor a talapzaton bronzba öntött, kétméteres kolosszusként tornyosul (valós testmagassága 162 centiméter volt), patetikus pózba merevedve: abban a természetellenes testtartásban képtelenség költőként létezni, úgy nem lehet strófákon és rímeken gondolkodni. A szoboralak szerte a Kárpát-medencében ugyanazt csinálja: kinyújtott jobb karjával a távolba mutat, hiszen társadalmi elvárás, hogy a szoborrá lett költőnek éjjel-nappal mutatnia kell az Utat. Eme igényünk jegyében címkéket is aggattunk rá: „a lánglelkű próféta”, „a Vátesz”, „a nép vezére” és hasonlók. A sematikus szoborba öntött Petőfi bal kezében pedig két tárgy lehetséges. Többnyire egy vaskos papírtekercset szorít, vélhetőleg ama hazafias versek kéziratait, amelyeket iskolai elképzelésünk szerint napi három műszakban írt; az esetek kisebb részében pedig egy kardot markol, hiszen ő „a forradalom költője”.

E címkék természetesen mind igazak, ám leszűkítők, tipizálók és túlságosan heroizálók. Tudós irodalomtörténészekkel, Petőfi-szakértőkkel beszélgetve időről időre felmerül, hogy a magyar közgondolkodás rendkívül hajlamos utólag szobrokká merevíteni, piedesztálra emelve a magasba állítani jeles művészeinket, társadalomformáló nagyjainkat. Azokat is, akik életük során csak kevés megbecsülésben részesültek. Ahogy egy huszadik századi lengyel költő és aforizmaszerző, Stanisław Jerzy Lec fogalmaz: „A halhatatlanság első feltétele a halál.” Egy idős magyar irodalomtudós spontán folyosói megfogalmazását idézve: „Az a baj, hogy mi, magyarok, utólag mindenkiből szobrot csinálunk.” Ez a Petőfi-évforduló nagyszerű lehetőséget nyújtott arra, hogy leemeljük Sándort a talapzatról, és engedjük felolvadni bronzba öntött tagjait – megismerjük a szobor által eltakart hús-vér embert, hétköznapi szokásait, kedvteléseit. Egy szobrot lehet tisztelni, lehet előtte ünnepélyeskedni és hivataloskodni, ám ismerni és szeretni csak az embert lehet.

Az idős Jókait egyszer megkérdezték, milyen volt Petőfi. Mór eltűnődött, és csak annyit felelt: „Elviselhetetlen.” Ez nem meglepő, hiszen Petőfi zseni volt, és a zseni pontosan ilyen: elviselhetetlen. Más srófra jár az agya, másképpen reagál a történésekre, más szemszögből lát és értelmez. A zseni kiszámíthatatlan, a környezete számára követhetetlen, fárasztó, terhes és félelmetes – ugyanakkor bámulatos, izgalmas, lebilincselő, misztikus.

Zsille Gábor