December első hetében egyre inkább már csak arra tudtam gondolni, hogy vasárnap meggyújthatom a második gyertyát.

Amikor esténként az íróasztalomnál dolgozom, téli napokon általában este mécsest gyújtok, de mindig csak mécsest, és nem ám azért, mert nincs villany. Akkor sokkal rosszabb lenne meggyújtani, ha azért tenném, mert nincs más. Mert mondjuk nem fizettem be a számlát, vagy egy hegyen élek remeteként. Igaz, akkor mécsesem sem lenne. Hegyi remete nyáron lennék leginkább, akkor is csak pár napra, almával, sajttal, dióval és vízzel a hátizsákomban. Mert a hátizsákomat feltétlenül magammal cipelném. És el ne felejtsek kenyeret is vinni! Jó kenyeret. Persze, az ilyen remeteség inkább az elme játszótere, kényelmes kalandtúra, nem önként választott (vagy ránk mért) sors, életút. Álmaimban megéltem már ilyet, bár akkor nem volt nálam hátizsák, sem kenyér, de nem éreztem éhséget egyáltalán, nem volt szükségem földi táplálékra, nyilván a kiszakadás vágya miatt élhettem meg ezt álmomban, vagy menekülni akartam valami elől, de reggel jó volt arra ébrednem, hogy újra abban a világban lehetek, amelyet megszoktam. Vagy amiből újra és újra le akarok lépni legalább pár napra, amikor azt érzem, nagyon nem kerek a perecem.

Viszont azokat a parányi, barátságos, mindenesti lángocskákat el nem hagynám! Megnyugatnak a betonsúlyú napok végén, és jó az illatuk is, szeretem. Láng, kanóc, viasz.

Ezeknek a gyertyáknak a lángja azonban magasabb szinten van, mint a parányi mécseseké, és nemcsak azért, mert a gyertya hosszabb, hanem mert azok, amelyeknek most a lángjába nézek, advent gyertyái. Figyelem a lángokat, elmosódik körülöttük a világ, elfolyik mögöttük a könyvespolc, a képek a falon, csak a lángok folyamatos alakváltozását látom. Izzó narancs és fekete.

Egész évben vártam erre a várakozásra. Négy hét, négyszer hét nap. Amióta megkezdődött, minden napomat úgy képzelem el, hogy azok vannak az adventi kalendárium ablakai mögött: biztosan tele vannak titokkal, mindegyik mögött ajándék lapulhat, csak meg kell keresnem őket. De csak este tudom meg, hogy mit rejtett magában a nap, amikor képzeletben kinyitok egy-egy ablakot. Akkor az egész napomat látni fogom.

Úgy is elképzelhetem ezeket a napokat, mint az építőkockákat. Akkor huszonnyolc építőkockám van karácsonyig. Huszonnyolc kockából már egész helyes kis várat, templomot tudok felépíteni, ha ügyesen rakosgatom őket egymásra. Szeretném felépíteni ezt a hónapot, megtervezni, megmerülni benne, nem csak átfutni, átrohanni rajta.

Az ablakom előtt egy nyírfa áll, aranyló leveleit könnyen mozgatja a szél. Pedig nem is igazi szél ez, csak a levegő finom áramlása, de ahhoz éppen elég, hogy a leveleket folyamatos mozgásban tartsa. Hosszú percekig képes vagyok nézegetni a játékukat, ahogy rezegnek, kergetik egymást – mindig van tennivalójuk. A többi fa levelei szinte mozdulatlanok.

Emlékszem, évekkel ezelőtt idejött a közterület-fenntartótól egy böhöm nagy autó, elszánt arcú emberek ugrottak ki belőle, és nekiestek gépi fűrésszel a nyírfámnak. Rohantam ki az utcára egy szál köntösben, feltűzött hajjal, ahogy itthon dolgozni szoktam, amikor nem várok vendégeket. De hiába futottam lélekszakadva, már nem tudtam leállítani a fűrészek zúgását, hullottak az élettel teli gallyak egymásra. Otrombán felcsupaszították a világ legszebb nyírfáját, mert szerintük belóg az útba, zavarja a kocsikat. Ne velük vitatkozzam, ők csak a feladatot teljesítik. Nemcsak vitatkoztam, hanem kiabáltam is, hogy mit képzelnek, ez most nekem olyan, mintha az egyik kezemből vágtak volna le részeket, de csak vonogatták a vállukat. Ugyan szerintem semmilyen autót nem zavartak azok a szegény ágak, de egy fával mindent meg lehet tenni. Hiába keseregtem, hogy így tönkretették nekem az egészet, az ablakomból csak a kopár törzset nézegethetem, ez a szabály, fütyülnek rám. Mérges voltam rájuk, csúnyán is beszéltem, miféle lélek szorult beléjük, hát nézzék meg, mit műveltek – de nem hatotta meg őket, még csak megbánást vagy együttérzést sem láttam rajtuk. Sőt. Abban a pillanatban sajnáltam, hogy nem férfi vagyok, legalább olyan böhöm nagy, mint az autójuk, amelyik elnyelte a lefűrészelt ágakat.

Évekbe telt, amíg a nyírfa új, vékony ágacskákat tudott hozni, ősszel napsárgára változó levelekkel – most megint azt nézegethetem az ablakból. Ma reggelre hó lepte be az ágait, mert az első hó is leesett, de a levelei ugyanolyan izzó narancsok, mint ősszel voltak. Nem olyan, mint régen, mégis, valamennyire újrateremtette magát a fa. Kivártam, várakoztam, reménykedtem az erejében.

Valahol ilyen az advent is nekem: bízom abban, hogy a fény teremteni fog, s hogy vannak tartalékaink: bármikor újra tudjuk építeni magunkat, ha látjuk a bennünk lakó nyírfát. Mert van, amit vasfűrésszel sem lehet levágni rólunk.

Mirtse Zsuzsa