Egy épület befedése akkor ér véget, ha már nincs hova elhelyezni egyetlen cserepet sem. Ám a képteremtés művelete – ha már ilyen profán hasonlatnál időzünk – a tetőfedőé helyett mégis inkább egy olyan gazda munkájához hasonlít, aki szénát rak a saroglyára, és ha hihetünk a bölcsességnek: nincs olyan rakott szénahalom, amelyre még egy villával fel ne férne… Így máris adódik a kérdés: mikor lesz „tele” a felület a vonalak, tónusok, színfoltok, formák egymás mellé, vagy egymás fölé helyezésével, és mely pillanattól válik nyilvánvalóvá, hogy a továbbiakban már egyetlen ecsetvonásra sincs szükség. Az alkotóművész gyakori dilemmája ez. És bár abszurdnak tűnhet, valójában egy félig kész mű is lehet befejezett, ami persze a félig fedett házról nem mondható el. De egy rajz, egy festmény, egy szobor kialakítása során magunk határozzuk meg, hogy a mű kivitelezési szakaszának milyen pontjáig szándékozunk eljutni, hiszen egy könnyed vázlat is lehet „befejezett”, annál inkább, mivel a vázlat maga is önálló műfaj. A látszólagos vagy szándékos befejezetlenség szintén megajándékozhat egyfajta teljesség élményével, főként akkor, ha ebbe sikeresen besegít a néző személyes intuíciója is.

Michelangelo szobra a firenzei San Lorenzo bazilika új sekrestyéjében a fenti gondolatokra példaként említhető. Giuliano de’ Medici síremlékén a Nappal szimbolikus alakjának kifaragása az arcnál egykor félbe szakadt, (a Hajnalé is), azt az illúziót keltve, mintha a mester épp az imént távozott volna el rövid időre, hogy hamarosan visszatérve, vésőjével tovább formázza a test végső vonásait. Ám valójában ez a félbehagyott állapot többet mutat meg a mű életéből, mintha minden részlete készként pompázna, hiszen a formaépítés folyamatának képkockáiba enged bepillantást; visszavisz a szobor születésének időzónájába, így magunk előtt „látjuk” a firenzei óriást munka közben. Éppen emiatt lett a fekvő férfialak jellegzetes része a szimmetriára tervezett szoborcsoportnak. Ámde az alkotás során nemcsak az emberi kéz, hanem az idő is jelen van mint „tettestárs”, ahogy megbúvik, beépül, elraktározódik az anyag, a szemlélet pórusaiban, így nyilvánítva az utókor számára mégis „befejezetté” az évszázadok óta befejezetlent. Ez a Michelangelo-szobor mára így teljes értékű remekmű.

A firenzei géniusz egy másik korai képe, a londoni National Galleryben található Madonna a kisdeddel és Szent Jánossal, amit tizenöt éves korában kezdett el festeni, ám szintén félbehagyta. Meglehet, tán erős önkritikája súgott valamit, vagy később már nem tartotta érdemesnek a véglegesítésre, hogy újabb elképzelései mellett drága időt szánjon rá.

A kor ikonjának, Leonardónak közismerten sok munkája maradt félkész állapotban. Ennek okát jegyzeteiben nem egyszer azzal indokolta, hogy úgy érezte, a keze nem képes olyan művészi tökélyre, mint amit szellemének akarata szándékozott volna világra hozni. Igaz, része volt ebben annak is, hogy nyughatatlan érdeklődése újabb és újabb utakra csábította a művészi, műszaki, építészeti, hadtudományi és sok más egyéb területen folytatott kutakodása során, ahonnan többé nem adódott lehetőség a visszatérésre. Így maradhattak ránk olyan művei, amelyek festői tevékenységének fázis-munkálatait tekintve tárgyi bizonyítékként szolgálnak. Legismertebb az Uffiziben őrzött Háromkirályok monokrómban elindított nagyméretű kompozíciója, ezzel is dokumentálható, miként bontotta ki lépésről lépésre képeinek formarendszerét a fény-árnyék, a világos-sötét párosának viszonyára építkezve különös tekintettel. De akár említhetnénk ugyancsak tőle a Vatikáni Múzeum Szent Jeromosát, ami szintén félkész stádiumban pompázik, bár valamikor megcsonkították, kivágtak belőle egy jókora darabot (Szent Jeromos fejrajzát), ami majd csak századok múltán, váratlan helyről került elő.

A legtöbb félbehagyott mű azokból az időkből datálódik, amikor az úgynevezett réteges, hosszan tartó festési eljárás több szakaszra bontotta az alkotás létrejöttét, és eközben következhettek be nemvárt, késleltető események. Alapjaiban tér el ettől az impresszionizmus gyakorlata, ahol az alla prima festői eljárás a pillanat benyomásait, üzenetét, frissességét, valamint a változó fényviszonyok látványformáló szerepét ragadja meg, arra ösztönözve a művészt, hogy lehetőleg egyetlen munkafázisban véglegesre készítse el művét.

Ám minden abbahagyott műtárgy maga a mesélő történelem, nyitott könyv, ahogy bepillantást enged hajdani alkotók gondolati szférájába, teremtő munkájuk rendszerébe, s ezzel esélyt nyújt, hogy akár mi magunk végezhessünk el képzeletünk ihlettárából merítve olyan kiegészítéseket, amelyeket mestere számára az idő már nem tett lehetővé.

Mindemellett a befejezetlenség állapotának sajátos ízéből kiindulva megszületett mára annak tudatos alternatívája is. A művész szándékosan áll meg egy adott szakaszban a vésővel, ecsettel, ceruzával, késznek nyilvánítva munkáját, s ezzel a nézőre bízza a „befejezést”, ami nem ismeretlen megoldás egy cselekményében lezáratlan regény vagy fantáziát felcsigázó film esetében sem. Így legalább az alkotás illúziójából, a teremtés gyönyörérzetéből valami a nézőnek is megmarad.

Árkossy István