Szendőfi Balázs Pro Natura-díjas természetfilmes, halkutató, zeneszerző, basszusgitáros, 1978-ban született Budapesten. YouTube-csatornájának össznézettsége meghaladja a 2,5 millió megtekintést, elhivatott természetvédő. – Kovács Dániel Gábor interjúja.

Kovács Dániel Gábor: Fiatal korodban intenzíven foglalkoztál zenével, több együttesben is játszottál basszusgitáron. Hogyan jött a zene az életedbe, és miért hagytad abba?

Szendőfi Balázs: A családom minden tagja zenész vagy zenével kapcsolatos foglalkozású. A zenészi pálya az eredeti képesítésem, húsz évig profi zenészként éltem, és nem hagytam abba, csak lecsökkentettem. A COVID19 járvány volt az, ami lehetetlenné tette a zenészi munkákat hosszú időre, ekkor „billentem át” végleg, és kezdtem csak a filmezéssel foglalkozni. De továbbra is zenélek, viszont már nem munkaként, hanem kedvtelésből, művészi indíttatásból. Nemrég csináltunk egy Tigran Hamasyan-feldolgozást néhány zenésztárssal, illetve a filmjeim zenéiben is ki tudom élni a zeneszerzői hajlamomat és a hangszeres tudásomat.

KDG: Hogyan lesz egy zeneművészből halkutató, ráadásul Budapesten?

SzB: A természet iránti érdeklődésem kora gyerekkoromtól jelen van. A Balatonnál vagy a tatai Fényes-fürdőben kempingezett a család minden nyáron, és már öt-hatévesen is azzal teltek számomra ezek a nyaralások, hogy békák, gyíkok, siklók után jártam, folyamatosan az állatokat figyeltem. Apámmal többször mentünk ki csalihalfogó hálózni a Balatonra – nem horgászati célból, csak a halakat figyelni, meghatározni –, s bár később hosszabb ideig a madarakkal foglalkoztam, ez a gyerekkori emlék jött elő nagyjából harmincéves koromban, s akkor akvaristaként kezdtem érdeklődni a hazai halfajok iránt. Néhány év alatt szinte minden hazai halfajt tartottam akváriumban, s utánuk járva kapcsolatba kerültem a Magyar Haltani Társasággal. Nemsokára kisebb publikációim, kishíreim kezdtek megjelenni a Társaság honlapján és néhány haltani folyóiratban, halfaunisztika vagy akváriumi tartás témájában, amibe később némileg az etológia is bekapcsolódott. A 2010-es évek közepétől rendelkezem országos kutatási célú halfogási engedéllyel a Földművelésügyi, későbbi nevén Agrárminisztériumtól, azóta számítok halkutatónak.

KDG: Az érdeklődésed egészen odáig ment, hogy elkezdtél természetfilmeket készíteni. Első filmed a Budapest halai címet viselte, utána jött a Hegyek-völgyek halai, amin keresztül a Tátra vizeinek élővilágába nyerhetünk betekintést, majd jött a A szőke tó – A Tisza-tó hat évszaka, amit már több mint 600 ezren néztek meg a YouTube-on. Budapestet értem, utána mi vonzott a Tátrába, és hogy kerültél a Tisza-tóhoz?

SzB: A két első filmem teljesen saját indíttatásból és nulla támogatásból jött létre. A Tátrában kutatóként jártam sokat, és a budapesti film után egy sokkal természetközelibb, vadregényesebb filmet akartam csinálni, olyan halakról, amikkel Budapesten nem lehet találkozni: ezek a hegyvidékek halfajai. Aztán A szőke tó volt az első olyan film, amit felkérésre készítettem, és amit már honoráltak is. Tiszafüreden rendezték 2018 elején a Haltani Konferenciát, ahol a Hegyek-völgyek halai című filmemet vetítették. Ott volt Hegedüs Gábor is, a Tisza-tavi Sporthorgász Kft. igazgatója, s a vetítés után meg is tette a felkérést egy Tisza-tóról szóló filmre. Ezután egyébként még két horgászszövetségnek készítettem filmet: az RSD – A marasztalt folyó a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség, a Volt egyszer egy vadvízország pedig a Körösvidéki Horgász Egyesületek Szövetsége megbízásából készült.

KDG: Ljasuk Dimitry és te, úgy gondolom, nagymértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a gyönyörű Tisza-tó egyre inkább a magyar emberek fókuszába került. Külön-külön is, de közös, Az ember alkotta paradicsom című természetfilmetek pedig egy fantasztikus alkotás lett. Számítottál arra, hogy ekkora sikere lesz?

SzB: Amennyiben hozzájárultam a Tisza-tó felkapottságához, azt nagyon sajnálom. Bár úgy gondolom, hogy az erre költött állami és önkormányzati milliárdok mellett eltörpül A szőke tó, de még Az ember alkotta paradicsom is. Utóbbit egyébként az Aktív Magyarország megrendelésére készítettük, a film jogai is náluk vannak. Ez a film műfajilag teljesen más, mint Dimi Jóreménység-szigete: az játékfilm, ez pedig természetfilm, egyedül Dimi személyisége és a helyszín közös bennük. A Tisza-tó az egyetlen olyan helyszín eddig, amiről két, egymástól teljesen független filmet is készítettem, de ezt az élet hozta így, egyébként nem az a kedvenc terepem. Sőt: az Ember alkotta para című előadásom pont arról szól, hogy a Tisza-tó (mint minden folyóduzzasztás) létrehozása mennyit ártott a Tisza eredeti vízi élővilágának, az áramláskedvelő halaktól a tiszavirágig. A Tisza-tó bennem igen kettős érzéseket keltő, ambivalens hely. Persze nagyon jó filmes terep: a madarak megszokták az erős emberi jelenlétet, könnyű őket közelről filmezni. Ugyanakkor a Tisza-tó klasszikus állatorvosi ló, a folyóduzzasztásos mesterséges tározók minden hátrányát, hibáját, természeti károkozását megmutatja. Mindenki csak azt hangsúlyozza a Tisza-tóval kapcsolatban, hogy milyen szép természeti környezetet teremtett, és teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy nemcsak a tározótérből, hanem a felduzzasztott folyóból is áll. A duzzasztás Kiskörétől Tiszabábolnáig élhetetlenné tette a folyót az amúgy is Európa-szerte fogyatkozó állományú áramláskedvelő halaknak és lassan a csak nálunk élő tiszavirágnak is. Ugyanakkor a vitathatatlanul gazdag természeti értékeire sem vigyázunk eléggé, sőt: semennyire sem. A Tisza-tó az üdülni, horgászni, bulizni vágyó emberek és az őket kiszolgáló, mohó, a „fejlődést” teljesen rosszul értelmező települési önkormányzatok martaléka. A körbeépítése hihetetlenül felgyorsult, most már a belsejében is nádast-erdőt irtva építkeznek, minden zuga emberi zajtól hangos. Sokkal szebb lehetett mondjuk húsz évvel ezelőtt, és már soha nem lesz olyan.

KDG: A narráció megírása mekkora szellemi kihívást jelent számodra? Fontos ez a rész, vagy csupán egy eszköz a képi látnivaló felerősítésére?

SzB: Az egyik legfontosabb dolog. Nemigen okoz erőfeszítést, mert szinte magától jön, mint a legtöbb munkafázis. A forgatások kezdetétől elővágok, és a szöveg is kezd megszületni a fejemben, de a pontos megfogalmazása, a leírása csak akkor történik meg, amikor már összeálltak a jelenetek. Soha nem törekszem direkt költőinek vagy egyébnek lenni, mindig az egységesség a fő szempont, és hogy ne billenjen ki a szöveg az adott hangvételből. Az ismeretterjesztő tárgyilagosság leginkább az enyhén költői melankólia és a természet által szolgáltatott helyzetkomikumok humora felé tud két irányba kimozdulni, de csak egy határig.

KDG: A narrátor szerepét nem kisebb nevek vállalták el a természetfilmjeidben, mint Revicky Gábor vagy Nagy Katica. Mi alapján választod ki a narrátor személyét, és ezt mennyire tartod fontosnak?

SzB: Rendkívül fontos. A narrátor a film személyisége, „arca”, hangja. Nincsenek konkrét szempontok, ami alapján választok, inkább ráérzés és spontán impulzusok alapján döntök. Nagy Katicát például egy mozifilm szinkronjában hallottam, és ott, amikor felálltam a székből, eldöntöttem, hogy felkérem a Hegyizene mesélőjének. Onnantól aztán már az ő hangjára, „neki” írtam a szöveget is.

KDG: Egyik helyen azt nyilatkoztad, hogy te természet nélkül forgatsz természetfilmet. Mire gondoltál pontosan?

SzB: Arra, hogy nincs olyan szeglete a bolygónak, ami ne görnyedne emberi hatások alatt. Különösen igaz ez Európára. Magyarországon már minden természeti vagy természetközeli élőhely zsebkendőnyi darabokra van felszabdalva, alig lehet őket megtalálni a fél országban terpeszkedő óriás, halott szántók, az egyenesre szabályozott, gátak közé szorított folyók és az erdőnek nem nevezhető faültetvények között. Rezervátumokba száműztük a természetet, ami így már alig-alig tudja betölteni a mindent – bennünket is – éltető ökológiai hálózat szerepét.

KDG: Melyik részét szereted a legjobban az alkotói folyamatnak?

SzB: A vágás a legkreatívabb folyamat. A szöveg szólítja meg a nézőt, az tehát a legfelelősebb munkafázis. A forgatások egy kalandos riporthoz hasonlíthatók, hiszen a lehető legkevesebb témát jelölöm ki előre. A zene alkotása vagy kiválasztása a régi pályámat idézi, és végső soron a hangulatért leginkább az felel. De a természeti hangok, zörejek, atmók összeállítása is élvezetes. Szóval nehéz kiemelnem kedvencet, maga a filmkészítés az.

KDG: Azt szoktuk mondani, hogy manapság már mindenki lehet író. Mindenki lehet természetfilmes is?

SzB: Ma már bárki számára elérhetők olyan filmes eszközök, amikkel technikailag bárhol megfelelő felvételeket tud csinálni. Mindenki lehet hát természetfilmes. A lényeg az, hogy milyen természetfilmes lesz. Egyébként ez a tevékenység elmélyülést, türelmet igényel, egy-egy alkotás évek alatt formálódik késszé. Ez a legtöbb embert, aki az alkotás instant élményére vágyik, távol tartja a filmezéstől. Inkább fotózni kezdenek, ott gyakorlatilag egy nap alatt megvan az eredmény.

KDG: Legújabb filmedet, a Hegyizenét az Erdélyi-szigethegységről forgattad. Honnan jött az ötlet, mi volt az alapkoncepció?

SzB: A Körösökről szóló Volt egyszer egy vadvízország forgatása során jártam sokat a Szigethegységben, és szinte azonnal kiderült, hogy külön filmet (filmeket) igényel. A valóban érintetlen természet kézzelfogható jelenléte és a lelketlen emberi pusztítás, a természet megerőszakolása, meggyalázása, felszámolása egyszerre látható ott, élesen rávilágítva arra a kérlelhetetlen folyamatra, amit az emberiség művel ezzel a bolygóval. A helyszín tehát majdhogynem mindegy is, lehetnénk egy magyar hegységben vagy akár egy másik földrészen is, mert a lényeg mindenütt ugyanaz. A bántalmazott természetet idéztem meg tehát, az ő nevében próbálok szólni.

KDG: Mik a további terveid?

SzB: A Hegyizene második része készül, tehát továbbra is járok a Szigethegységbe. Ugyanakkor elkezdtem egy további két évre tervezett forgatást a Dunáról, a dunai szigetekről a Duna-Ipoly Nemzeti Park felkérésére. Közben befejeztem a WWF számára egy rövidfilmet az elhibázott hazai vízgazdálkodásról, a Tápió Natúrpark részére is nemrég készült el a Kimentem én a Tápió-partra… című filmem. Hamarosan nekilátok a Kriska Györggyel és Ferenccel közös, A fény sötét oldala című, dunavirágokról szóló film utómunkáinak is. Dédelgetett tervem pedig egy, a hazai erdőgazdálkodásról szóló dokumentumfilm megkezdése, Kufárok a templomban címmel.