Macskaságaim 7. – Maci

Macskából sosem elég, főleg, ha teknőctarka. Ha valaki megismerkedik ezzel a különleges cicafajtával, akikre a hiedelem szerint maga a Nap cirógatta a sárgás csíkokat, azonnal megszereti őket. Macika második Salakkal egyszerre született, hogy ki volt előbb, sajnos rejtély, mert nem voltam jelen, a férjem pedig nem tudta megkülönböztetni őket. Mára már elég nagy a különbség közöttük, és nem csupán külsőleg.

Macika hatalmasra nőtt, nem csak hosszában. Dorombolása sok mindenre hasonlít, de finom cicaduruzsolásra nem igazán. Hangosan berreg, mint egy kis gép. Ha simogatjuk, a többiekkel ellentétben ő nem a talpa alatt lévő dolgokat „dagasztja”, hanem a hátára fordul, és légdagaszt. Hatalmas fekete tappancsait egy ideig nem is akarta fára mászásra használni, mert miután kiscicakorában a felfelé mászás nagyon jól sikerült neki, lejönni viszont nem tudott, úgy döntött, szobacica lesz. A hátsó tornácon levegőzött, ha úri kedve úgy hozta, de leginkább a szobák valamelyikében pihent. Nem egy hétköznapi bújós macska, az ő szeretetét akkor kell fogadni, amikor épp adni méltóztatik, olyankor viszont nem tűr ellentmondást. Egyszerűen muszáj simogatni. És ő az, aki miatt megfordult a fejemben, hogy létezhet-e autizmus a macskáknál.

Az évek során többször próbált megismerkedni az udvarral, de szegény mindig kifogott vagy egy jégesőt, vagy egy nagyobb vendégcsoportot, így végül elfogadtuk, hogy ő bent marad. Mígnem az idén tavasszal minden bátorságát összeszedve megállt az ajtó előtt, és hangos – leginkább károgáshoz hasonlító – nyávogással jelezte, hogy ki szeretne menni. Kiengedtük, és vártuk, mi történik. Először csak a lekövezett járdára tette a tappancsait, óvatosan szimatolt, minden szellőmozdulásra összerezzent, majd visszafutott a házba. A legnagyobb séta sem tartott három percnél tovább. Ezt a műveletet többször megismételve, végül rálépett a puha fűre, és rájött, hogy az nem is olyan rossz dolog. Ettől a perctől fogva nagyot fordult a cicavilág: Macika kinti cica lett. Szinte alig jött haza, napközben a kertben kergette a bogarakat, gyíkokat, lepkéket, estére holtfáradtan érkezett, és már hajnalban útra kelt. Nem tudjuk, pontosan merre járt, de az alakja nagyon megváltozott. A tökéletes szafaládétest most inkább hasonlít egy sportos nagy cicáéhoz. A hűvös ősz azonban bekergette szegénykémet. Kimegy a tornácra, szomorúan veszi tudomásul, hogy esik, vagy csak hideg van, és visszaballag a kandalló elé várni a tavaszt.

Amikor Macika pici volt, szerettük volna elajándékozni, mert úgy gondoltuk, sok lesz nekünk négy cica. De ahogy teltek a hetek, hónapok, kiderült, hogy nem túlzás a négy, és annyira megszerettük, hogy bizonyossá vált, nem adjuk senkinek. Sosem bántam meg a döntést. Most tavaszváró pozícióba helyezkedve, jóllakottan pihen a foteljában, és igyekszik visszanöveszteni a téli viseletét. Azt hiszem, a fura cicáim közül ő a legfurább.

Lőrincz P. Gabriella