Zsebre vágott ősz
Előttem gurul az ősz, sáros járdák hordalékát viszi magával az útszéli kukáig. Döccen, megáll. Egy gyerek kézbe veszi, kabátja ujjával törölgeti, aztán zsebre vágja. Emlékek szivárognak a szövetszállak közül, mire hazaér, több tucat emlék hever fázósan az utcakövön. Álmomban katonák szedték az emlékeket a földről, fegyverrel a hátukon, mindenkihez odaléptek, és azt súgták a járókelők fülébe, hogy ez egy másik háború.
Félek, hogy a számból kiszökő szó megkarcol, és elfertőződik a seb. Kellene egy kis jód, vagy legalább egy tiszta rongy, vagy csak egy jó szó. Gyógyíthatatlan gyógyító leszek, ha kiderül, hogy én sem vagyok halhatatlan. Pedig azt hittem, amikor tegnap fegyverek nélkül hívtalak háborúba. Aranyősz csöpögött az ereszről, és láttam egy fénynyalábot, ami szabályosan kettészelte a Városligetet. A megfelezett tér lassan szétnyílt, beledobtam egy apró kavicsot, nem hallottam a koppanását.
Egy könyvet olvasok, van benne egy férfi, aki csokornyakkendőt hord. Az író úgy rendelkezik róla, hogy meg kell halnia, mert a többi ember, akik nem hordanak csokornyakkendőt, nem kedvelik. Régimódi a férfi, és régimódi a történet is, a város lakói is azok, telefonfülkéből hívják egymást, pedig van mobiljuk. A csokornyakkendős férfit senki nem ismeri, ám egy napon, amikor kilép a telefonfülkéből, agyonverik. Csak azért, mert nem értik, miért hord csokornyakkendőt. Aranyősz csepeg akkor is az ereszcsatornából, és a csokornyakkendős férfi vére összekeveredik az ősszel a járdán. A történetben én is ott vagyok, próbálom szétválasztani az őszt a vértől, de nem megy. Egyre hangosabban kacagnak, akik nézik a szerencsétlenkedésemet. A gyerek, aki az előző történetben zsebre vágta a kuka mellett lévő őszt, leguggol mellém. Tenyerét a tócsa felé tartja, a vér lassan, de szabályosan elfolyik, az utcasarkon bekanyarodik, azután már csak a csobogását hallom az ereimben.
Mosolyogva ébredek. Nem harcoltam álmomban, nem jöttek katonák, és fegyverek sem dördültek, amikor kiléptem a templomból. Oda nem illő zene szólt, egy pap és egy apáca tangóztak, az apácának minden lépésnél megvillant a combja. Olyan volt, mintha nem is az ő testéből lenne, hanem valaki más lopta volna oda azt az idegen, provokatív női combot. A zene egyre hangosabb lett, a templom lépcsőjén állók tapsoltak. Egy nő kosarakat osztott az embereknek, őszi élményekkel voltak tele. Amikor az apáca és a pap befejezték a tangót, mindenki rájuk dobálta a kosarakban lévő őszi élményeket. Kacagtak, ahogy özönlött rájuk az a sok-sok minden. Az apáca imádkozott, de nem értettem, mit mond. Vagy a tömeg volt hangos, vagy nem ismertem a nyelvet, amin beszélt. Később meg arra gondoltam, hogy az én álmom túl messze volt az ő tangójuktól, ezért nem hallatszott el az apáca imája hozzám.
Minden alkalommal, amikor mosolyogva ébredek, mellettem fekszik egy zsemleszínű kutya. Megsétáltatom, de nagyon kell figyelnem, nehogy belekeveredjen az avarba. Attól tartok, hogy többé nem találnám meg. Vagy az a gyerek hallaná meg egyedül az ugatását, és őt is zsebre tenné, akárcsak az őszt. Mert ez a gyerek ki-be jár az álmaimban, mint egy hívatlan vendég. Akar tőlem valamit? Meg akar születni? Vagy meg akar ölni?
A múltkor sütöttem neki palacsintát. A lekvár rácsurgott a kabátjára. Levettem róla, hogy kimossam. A zsebében megtaláltam az ősz maradékát, azt, ami még nem csöpögött ki az utcakőre. Sovány volt és sápadt. Titokban meg akartam etetni palacsintával, de azt mondta, nincs szája. Nagyon megsajnáltam. A gyerek végül az összes palacsintát felfalta, mire megszáradt a kabátja.
Ez az ősz más, mint a tavalyi. Elköltözött belőle az illatod. Tudom, hogy minden nap megnézed a Facebookot, ezért csinálok ma is egy szelfit. A gyerek a maradék ősszel játszik, összekente vele a kezét, zsebkendőt kér tőlem, de nekem nincs időm rá, mert mosolyognom kell a kamerába.
Döme Barbara
Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.
