A mértékletességről – Kerti levelek 77.
Mértéket tartani evésben, ivásban, beszédben, alvásban, szerelemben. Mértéket tartani mindenben, legfőképpen az életben, és úgy élni mámorosan, hogy tudod, megérzed, miből mennyi kevés, mennyi elég, mennyi túlzás. Az embernek vannak erényei, az erényekkel nem születünk, azokat tanuljuk. Kissé másoktól, kissé a környezetünktől, de leginkább saját tapasztalatainkból és hibáinkból, és főleg saját jól felfogott érdekünkből.
Mégis hogyan kell mértéket tartani? Honnan tudod, hogy valami sok, kevés vagy épp elég? Hogyan, amikor soknak, kevésnek vagy elégnek tűnhet bármi? Hogyan, hogyha ami az egyiknek kevés, az a másiknak sok? Vajon személyre szabott a mérték, vagy van általános mérték?
Márai mondja, hogy „minden embernek van valamilyen belső határa, amelyen belül mértéke van a jónak és a rossznak, egyáltalán mindennek, ami lehetséges az emberek között.” Vajon Márai ugyanarról a belső határról vagy hangról beszél, amiről Szókratész? Vajon Szókratész a lelkiismeretről beszél? Nézz utána, válaszold meg magadnak, de ne engedd, hogy elvigyen eredeti kérdésünktől, hogy tehát mi a mérték, és hogyan fejlesztheted ki magadban?
Buddha aszkéta lett, lefogyott, csont és bőr volt, de rájött, hogy a mértéktelen önsanyargatás nem vezet a megvilágosodáshoz. Az egyik legszebb pillanat a Buddha történetében, amikor magához vesz egy tál rizst és hátrahagyja az aszkétát. A legmegrázóbb ábrázolások Buddháról az aszkéta Buddha, a csont és bőr Buddha, aki már alig él, s aki visszafordul a mértékletesség, az élet felé.
Aki él, az éhes. Éhes ételre, italra, beszédre, alvásra, szerelemre.
Az élet erőt kér, enni kér, s egész életünkben tanuljuk testünket, ami ráadásul változik. Más étvágya van a gyermeknek, a felnőttnek, és más az öregnek, más nekik a jó. A faluban, ahol felnőttem, úgy tartották, hogy legjobb egy nap ötször enni. Reggeliztünk, mindig bőségesen, csekélykét tízóraiztunk, délben ebédeltünk, délután gyümölcsöt ettünk, és este hat előtt vacsoráztunk, mindig szerényen. A felnőttek többet ettek, az öregek kevesebbet. Ez velem maradt, bár ma már nem tízóraizom, és a délutáni gyümölcsevést Hamvas után szabadon „gyümölcsórának” hívom. Hamvas irtózott a túl steril egészségeszményektől, s Hamvastól is alighanem sokan irtóznak, amikor azt írja: „Azt hiszem, az egészség fogalmát előbb-utóbb tisztázni kell, nem az orvosoknak, hanem a költőknek és a gondolkozóknak. Az orvostudományra ebben a kérdésben nem számíthatunk. Amit a klinikákon egészségnek tartanak, annak fertőtlenítőszaga van. Mi lenne, ha egy szép nőt megcsókolnál és szájából szublimát párologna? Az egészség nem steril. Az egészségnek gyümölcsillata van, olyan, mint a muskotályszőlő, a fekete hamburgi, a muscat otonel. Leginkább az alma, akár a kanadai ranette, a belle-fleur, a kálvil vagy a jonatán.” Hamvas mértéke a szenvedélyes életöröm volt.
Marcus Aurelius és a sztoikusok a mértékletességet a sarkalatos erények egyikének tartották, amelyek nélkül lehetetlen a boldog és bölcs élet. A bölcs ember ezeket gyakorolja az életében felmerülő különféle helyzetekben, különösen a mindennapokban, így a gyümölcsórákban is. A mérték azt jelenti, hogy az ember uralja szenvedélyeit, vágyait és kerüli a túlzásokat. A filozófus császár úgy tartotta, hogy nem a gazdagság, nem az élvezetek hajszolása teremt belső békét, boldogságot, hanem a mérték mindezekben. Helyes tehát, ha az ember törekszik arra, hogy ne legyen szegény, de erkölcsileg romboló lehet a hatalmas vagyon folytonos harácsolása. Marcus Aurelius nem mondja azt, hogy bűn lenne szegénynek vagy gazdagnak lenni, egyáltalán nem erről beszél. A szegénység elviselésében és a vagyon jóra fordításában egyaránt szükségünk lehet erre az önuralomra. Így jelenhet meg a mérték az anyagiakban.
Manapság talán legfontosabb a beszédben megtanulni a mértékletességet. Milyen jó lenne mindig eleget szólni. Nem mindenhez, mert véleménye mindenkinek mindenről lehet, de igazsága aligha. Nem ítélkezni, erről már korábban írtam neked kerti levelet. Jót s jól szólni, ha lehet, s ha nem lehet, akkor tudni mindig, hogy mikor kell inkább csöndben maradni.
De az evés, ivás, alvás, beszéd, szerelem és anyagiak mind-mind összefüggenek, s ha mértéket tartasz, akkor mértéket kell tartanod mindegyikben. Az ivásról már beszéltem másutt, az alvásról még beszélnem kell majd külön, végül beszéljünk a mértékről a szerelemben. Ma ez a legnehezebb, mert a szerelemmel és a vággyal vannak a legnagyobb visszaélések.
A szerelemben a mérték akkor jelenik meg, ha helyén van, ha ideje van, ha kölcsönös. A szerelem nemcsak test, hanem lélek is. A szerelemben felolvadunk, átadjuk magunkat, és a szerelemben lehetünk leginkább mértéktelenek, például hogy megtagadjuk vagy őrülten kívánjuk, uralni, birtokolni akarjuk, és nem átadni magunkat. Legyen a szerelemnek is gyümölcsórája, amelyen osztoztok, ami nemcsak rólad szól, hanem rólatok, akik szeretik egymást. Mert a szerelem közös ügyünk. Mert az ember nemcsak szellem, és nemcsak lélek, hanem test is.
Nem kell ebben hinned, nem kell, hogy azt gondold, amit Márai, Hamvas, Aurelius. Még csak az sem kell, hogy azt gondold, amit én. Egyszerűen csak gyakorold a mértékletességet. Próbáld ki. Egy hétig, egy hónapig, egy évig. Egyél eleget és mindig időben. Igyál mértékkel és sokszor, leginkább tiszta vizet. Fontold meg, ha szólnál, és ha szólsz, akkor szólj jót s jól. Figyelj az alvásra, és kelj időben, ajándékozd meg a szerelmet gyümölcsórákkal, s így szeresd magadat és szerelmedet is. S ha elveszíted a mértéket, tudd, most elveszítetted a mértéket, de te irányítasz, és újra visszatalálhatsz hozzá. Ráadásul, ami ifjan kevés volt, lehet, hogy érett fővel már túlzásnak tűnik. Ismerd meg saját mértéked, légy őszinte magaddal ebben is, és a mértékletességed jó barátod lesz. Nem leszel sem Buddha, sem sztoikus még ettől, de boldogabb ember lehetsz.
Weiner Sennyey Tibor
