Túl gyorsan ítélkezünk. Túl hirtelen. Ez a véleményem. Ez nem ítélet. Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy nem.

Egyre inkább az az érzésem, azt tapasztalom, látom, olvasom, hogy nagyon hamar, gyorsan, hirtelen mondanak ki emberekről, helyzetekről, népekről, országokról, témákról ezt vagy azt, ilyen vagy olyan, fekete vagy fehér ítéletet. Persze lehet valami egyértelmű, ilyen vagy olyan, de az az érzésem, hogy az esetek többségében ez nem így van. Nem fekete-fehér a világ, hanem színes. Vannak fekete-fehér emlékeink, de vannak, amiket kiszínezünk. A múlt mégis más, s ha megítéljük a múltunk, a múltbéli embereket, akkor az rólunk és a múltunkról szól. De amikor a jelent, a jelenbéli embereket ítéljük meg, az már a jelenünkről és a jövőnkről is szól, és mindkettőt befolyásolja. Minden ítéletünk visszahat ránk is.

Azt hiszem, meg kell kérdeznünk magunktól, hogy jogunk van-e ítélkezni? Hát miféle „bírák és bolondok” vagyunk mi, hogy ítélkezzünk? Van olyan helyzet, amikor dönteni kell, de az ítélet, az ítélkezés – nem véletlenül van ennek a szónak olyan jogi, bírósági, törvényszéki fennhangja – mintha más lenne, mintha csak döntenénk vagy véleményt mondanánk. Véleménye mindenkinek lehet és van is. Mindig is volt. De sohasem volt ennyire közvetlen és azonnali az ítéletalkotás lehetősége, amikor bárhol, bármikor és bárki kihirdetheti az ítéletét a digitális térben. Így aztán vélemények helyett ítéletek garmadájával találkozunk, jobbakkal és kevésbé alátámasztottakkal, felületesekkel és átgondolatlanokkal, ilyen-olyan ítéletekkel. Az internetes felületek, amelyeken találkozunk ezekkel az ítéletekkel, abban érdekeltek, hogy minél több időt töltsünk rajtuk, és ahogy mi is jutalmazzuk – lájkokkal, szívecskékkel, emodzsikkal, további hozzászólásokkal, megosztásokkal, még több idővel – a nekünk tetsző ítéleteket, úgy az algoritmusok is jutalmaznak még több hasonló ítélettel, hogy még több időt töltsünk ezeken a felületeken. Így fújódik fel a látszólagos véleménybuborék bezáródó ítéletgömbbé, s lesz végső ítéletté. Minél érzelmesebb, minél zsigeribb, minél gyorsabb, annál inkább. Könnyebb felháborodni, mint megérteni. Könnyebb gyűlölni, mint szeretni. Könnyebb ítélkezni, mint a bizonyítékok hiányában felmenteni, vagy az ártatlanság védelmében nem azonnal elítélni valakit, hanem várni.

Meg aztán vajon a mi feladatunk-e mindig és mindenki felett pálcát törni? Hogyan lettünk a számtalan Pilátus világa? S aztán mindenki mossa kezeit? A tömeg kiált, és a tömeg csupa Pilátusból áll. E sok Pilátus mindent jobban tud: ha kell, vírusszakértő, ha kell, vízügyi biztos, ha kell, politikai szakreferens. Miért olyan ritkák a kérdések, és miért olyan gyakoriak az ítéletek? Mit árul el a digitális térről, hogy ennyire szakértő, ennyire bíró mindenki benne?

Eleinte azt gondoltam, hogy egyszerűen csak nincs etikája a digitális térben való kommunikációnak, viselkedésnek. Hiszen dehogyis beszélnél így valakivel, ha ott állna veled szemben. Dehogyis tudnád véleményedet megvédeni, pláne megváltoztatni egy vitában, ahol párbeszédbe kerülünk egymással. De te nem is akarsz vitatkozni érdemben, nem akarod, hogy ott álljak veled szemben, mert az következményekkel jár, mert minden ilyen helyzet kipukkasztja a kényelmes véleménybuborékod. A sok Pilátus közül vagy egy, ítélsz és mosod kezeidet. Ha kérdezel is, kérdésed is irányított, cinikus, sosem együttérző, sosem önkritikus. Ítélsz, de az ítélet terhét már nem akarod hordani. A digitális tér pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy gyorsan és azonnal ítélj. Hogy itt is befolyásolva lehetsz? Hogy téged is megítélnek? Hogy amikor megveszel egy könnyű és olcsó ítéletet, valójában téged vesznek meg? Szegény Pilátus, semmiről sem tehet. Ugye? Nincs felelőssége, elvégre a tömeg Barabást kiáltott Jézus helyett. De miért kellett választani? Hogyan került oda Jézus? Miért kellett elítélni? Kik vagyunk mi, hogy pálcát törjünk Jézus felett?

Persze ezek teológiai kérdéseknek tűnnek, s igazából most nem teológiáról, hanem etikáról írok. Arról, hogy minden ítéletnek súlya, következménye van, még annak is, amit csak könnyelműen kimondunk, amit egy kommentszekcióba bepötyögünk. Minden ítélet visszahat ránk is. Különösen, amikor mások bűnei felett ítélünk. Vajon a mi dolgunk-e? Lehet róla véleményünk. Lehetnek kérdéseink. Lehet álláspontunk is. Nem azt mondom, hogy mondjunk le a jó és a rossz közötti különbségtételről, vagy hallgassunk az igazságtalanság láttán. De nem ugyanaz szólni a jóról és a rosszról, beszélni az igazságról és az igazságtalanságról, mint végérvényesen elítélni egy embert, egy közösséget, egy népet; mindig mást, mindig másokat.

De nekünk kell-e ítélni mások bűne felett? Vajon miért hoztuk létre az egész jogrendet, bíróságot, igazságszolgáltatást, ha nem azért, hogy tisztességes eljárás során el tudjuk dönteni: valaki bűnös-e, vagy sem? Érdemel-e, és ha igen, milyen büntetést? S ha már letöltötte büntetését, nem jár-e neki megbocsátás? Miért van tudományunk, ha nem azért, hogy a világ megismerését gyakoroljuk a tudományos gondolkodáson, kísérleteken és párbeszéden keresztül?

A főtéri kivégzések jellemzően a leginkább látogatott események voltak régen is. A tömeg várja a vért; nem a tárgyalást, nem a bizonyítékokat, nem a tanúkat, nem az érveket, nem az enyhítő vagy súlyosbító körülményeket, végképp nem a tényeket: a tömeg a kivégzést várja, az ítéletet. Amúgy is a tömeg úgy tudja, hogy bárki, aki a térre kerül, eleve bűnös, ezért megérdemli a halált. A tömeg csak egyetlen apróságról feledkezik meg: hogy a tömeg is a téren van. A tömeg is bűnös. A tömeg felett is ítélkeznek.

Mit lehet tenni? Hogyan ne legyél tömeg? Hogyan ne válj Pilátussá? Mindenkinek magának kell megtanulnia kommunikálni, magának kell megtalálnia, hogy a különféle témákban véleményét hogyan alakítja ki, mert véleménye mindenkinek lehet. De hol van az a pillanat, amikor a véleményből ítélet lesz? Hol van az, amikor családok esnek szét és barátságok mennek tönkre, mert valaki ítéletet mondott valami felett? Miért fontosabb egy ítélet, mint a család vagy a barátság? Miért fontosabb egy absztrakt vagy távoli történet, mint az együtt töltött idő és a szeretet? Könnyen lehet, hogy csábítóbb római helytartóvá válni mindenkinek, mint leülni egy asztalhoz halászokkal, földművesekkel és egy ács fiával? Miért könnyebb ítélkezni, mint megtörni a kenyeret, megosztani a borunkat és a másik szemébe nézni, felebarátunknak hívni? Na tessék, megint teológiai irányba mentem, holott etikáról beszélek, de vajon végső soron nem minden ítélet kissé a végső ítélet is? És akik most hangosan és könnyelműen ítélkeznek, azok nem váltak-e a tömeggé, ami csupa Pilátusból áll, s ami az ítélet után mossa kezeit?

Mit lehet tenni? Tanulj meg kérdezni. Tanulj meg csöndben lenni. Tanulj meg egy dolgot több szempontból szemlélni. Tanulj meg együttérezni. Tanulj meg felelősen dönteni. Tanulj meg beszélgetni. Tanuld meg, hogy a világ bonyolult, nem fekete-fehér, hanem színes. Tanulj meg újra és újra csöndesen szemlélődni. Tanulj meg nem ítélkezni, hanem véleményt formálni, párbeszédbe kerülni, a másikat megérteni, még akkor is, ha a másikkal nem értesz egyet. Tanulj meg viselkedni, igen, még a digitális térben is. Végül próbáld meg a legnehezebbet: nem elítélni azokat, akik feletted ítélkeznek.

Mindenki önmagáért felelős elsősorban. Tetteivel és szavaival mindenki önmaga felett ítélkezik. Üljetek le az asztalhoz, ahol halászok ülnek, földművesek, egyszerű emberek, nézzetek egymás szemébe, törjétek meg a kenyeret, töltsetek bort és beszélgessetek. Lássátok egymást, érezzétek egymást, szeressétek egymást. Osszátok meg egymással történeteteket, figyeljetek oda a másik véleményére is. Ne ítélkezzetek. Máshogyan nem lehet.

Weiner Sennyey Tibor