Milan Kundera A tréfa című regényében szerepel ez a mondat: „Az élet minden alapvető helyzete visszavonhatatlan.” Egy másik regénye, amely világhírűvé tette, A lét elviselhetetlen könnyűsége is ezt, az egyszeriség, a megismételhetetlenség és a döntéseink súlyának kérdését járja körül. Talán a híres, 2008-ban kipattant ügy lappang mögötte. Annak idején, amikor napvilágra jött, minden lap megírta, hogy huszonegy évesen a cseh Kundera önként, minden kényszer nélkül, valószínűleg még valami előnyt sem remélve, feljelentette egy korábban disszidált, majd titokban visszatért ismerősét, Miroslav Dvořáčeket, akit aztán huszonkét év börtönre és kényszermunkára ítéltek, amiből tizennégyet le is ült/dolgozott. Kundera a franciaországi emigrációjában élete végéig folytatta a küzdelmet ezzel az emlékkel, tagadta az ügyben a részvételét, ennek már külön irodalma van.
Most maradjunk a gondolatnál: minden, amit teszünk, visszavonhatatlan. Drámai mélységei vannak ennek, különösen, ha tovább olvassuk Kundera szövegét: minden, amit teszünk, jóvátehetetlen. Ha arrébb teszek egy tollat az íróasztalomon, akkor soha többé nem állítható elő a dolgoknak az az összefüggésrendszere, amelyben a toll az eredeti helyén volt. Semmiféle eredeti állapot soha nem állítható vissza. Semmit sem lehet jóvátenni, csak – mondja Kundera – elfelejteni. Fölmentésként kínálja viszont, hogy idővel minden feledésbe merül.
Gondoljuk most hozzá Pilinszky egy sorát is: mindaz, mi elmúlt, halhatatlan. Íme az egész vers, a Keringő:

A zongorát befutja a borostyán,
s a gyerekkori ház falát
szétmállasztja a naplemente.
És mégis, mégis szakadatlanúl
szemközt a leáldozó nappal
mindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

Pilinszky ugyanazt mondja, mégis ég és föld a két állítás között a különbség. Mondhatnánk, hogy Ég és Föld. Az egyik a bűnhődés, a másik a kegyelem.

Bencsik Gábor