Gőgös Zsuzsanna zoológus, zoopedagógus élő állatok bevonásával tart ismeretterjesztő előadásokat óvodásoknak és iskolásoknak évtizedek óta. – Mirtse Zsuzsa interjúja.

Mirtse Zsuzsa: A Fővárosi Állat- és Növénykerttől a Budakeszi Vadasparkon át az Állati jó-bemutatóig vezetett az utad. Mi változott közben abban, ahogyan a munkádról gondolkodsz?

Gőgös Zsuzsanna: Kezdőként még erdei iskolákban iskolás korosztálynak, majd később többnyire óvodásoknak tartottam állatokat bemutató programokat élő állatok közreműködésével. Az ovisok „segítségével” teljesen átalakult a szemléletem arra vonatkozólag, hogy mire van valójában szüksége a gyerekeknek. Az élményközpontú és érzelmeken alapuló nevelés ma már jól ismert minden szakember számára. Azt hiszem, az már köztudott, hogy ezek alapvető feltételei minden ismeretátadásnak. Nem gondolom, hogy egyetlen óra alatt gyerekek esetén komoly szemléletformálást lehetne végezni, de talán egy-egy előadás lehetőséget nyújt az óvónéniknek, tanítónéniknek, hogy a látottakról, hallottakról sokáig beszélgethessenek a gyerekekkel. Fiatalként nagyon erősen hittem abban, hogy ha minden gyerek megismeri, hogy egy élettel teli, csodálatos világ, ahol élünk, akkor nagyon fogja szeretni, és nagyon fog rá vigyázni. Ám a sok környezeti nevelésnek – 25 év távlatából – nem látom a gyümölcseit, mert a környezetünk állapota nem mutat reményteli előremozdulást. Az a meglátásom, hogy nagyon félreértettük a világot. Ma már minden állatbemutató előadás előtt annyi elérendő célom van, hogy a gyerekek abban az egy órában – lehetőleg kint az ég alatt – jólérezzék magukat. Most már csak ilyen apró dolgokra törekszem.

MZs: Egy élő állat pillanatok alatt magára vonja a figyelmet. Hogyan lehet ebből a rácsodálkozásból valódi tudást és tartósabb szemléletet teremteni?

GZs: Egy óvodás csoporttal általában évente egyszer találkozom, ezért nem gondolom, hogy szemléletet tudok formálni, esetleg csak kicsi része lehetek annak a folyamatnak, amit a szülők, illetve pedagógusok együttesen teremtenek a gyerekek mindennapjaiban. Abban azonban biztos vagyok, hogy a mi emberi tanításunk halovány utánzata annak, amit a természet részei – a fák, a virágok, az állatok – tanítani tudnak. A mi feladatunk abban állna, hogy ne válasszuk el tőle a gyerekeket! Teret kellene adnunk a Természet felfedezésének, mert akkor tud minden a helyére rendeződni – ha úgy tetszik, rendben lenni. Egy gyermekben eredendően benne él a kíváncsiság, a világ felfedezésének vágya. Tudjuk, látjuk, hogy így van. Azért írtam korábban, hogy félreértettük a világunkat, mert nem több, kívülről megszerezhető tudásra volna szükségünk, hanem a belülről fakadó bölcsesség megőrzésére kellene hangsúlyt helyezni. Egy óvodás korú gyermek sokkal nagyobb egységet és harmóniát tud megélni egy erdőben, mint egy felnőtt – amennyiben engedjük neki. Kicsi gyerekeket a természetben kellene nevelni! Mert egész biztosan meg fogja járni a hadak útját, mire a kamaszkoron átlibbenve felnő. De ha kicsi korban megélhette sokszor ezt az egységet az őt körülvevő valódi világgal – nem a plázára gondolok –, akkor lesz mire emlékeznie, és tudni fogja, hová kell visszatérnie. Ismerőse lesz a tiszta életnek, s talán felnőttként olyan döntéseket fog hozni, ami az életet szolgálja.

MZs: Saját megfogalmazásotok szerint a bemutatókon „nem az állat dolgozik, sokkal inkább az ember”. Miben áll az együttműködés állat, pedagógus és közönség között?

GZs: Az élő állat varázsa a jelenlét. Szerintem egy állat egyszerű jelenléte ezer szónál többet mond el. Akár egy játékos természetű rágcsáló, egy tekintélyt parancsoló sikló, egy békés galamb vagy egy bölcsen látó bagoly szerepel, mindegyiküknek nagyon más az eszköze. Az egyik csodálatot ébreszt, a másik megnevettet, a harmadik kíváncsivá tesz stb., és ehhez szinte nem kellenek szavak. Az állatok gyógyító erejéről tanulmányok sokasága létezik, de nem gondolom, hogy ez kizárólag a háziasított állatokra és a delfinekre vonatkozik. Nagyon erőteljesen összefügg minden mindennel, s bár a pontos működésüket talán nem ismerjük, de elég, ha az eredményeket látjuk. S ha egy állat láttán valaki elmosolyodik, már megérte a találkozás!

MZs: Előadásaitokon kevésbé kedvelt állatok is szerepelnek. Mit lehet rajtuk keresztül megmutatni a természetről és a saját előítéleteinkről?

GZs: Ezen a gyönyörű bolygón minden élőlénynek helye és rendeltetése van, minden élőlény tanít minket. Akiket nem szeretünk, azok a legnagyobb mestereink. (Ez emberekkel ugyanígy van.) A félelmeknek, előítéleteknek legtöbbször a tudás – vagy inkább a bölcsesség – hiánya az oka. Nagyon ritka, hogy egy óvodásnak komoly félelmei vagy fóbiái lennének állatoktól. Talán még egyszer sem hallottam négy-, öt- vagy hatéves gyerekektől, hogy siklóra, bogárra vagy patkányra azt mondták volna, hogy „ez undorító”. A világunk jóra és rosszra osztása a „fölnőttek” szokása. A gyermeki lélek mindent szeret, számára nem léteznek „nemszeretem” állatok, s azt hiszem, ezért mondják, hogy a világunk megmentését nyugodtan rájuk lehetne bízni. Sokat segítenénk a világnak, ha visszatalálnánk saját gyermeki lelkünkhöz!

MZs: Ezen kívül kecskét tartasz, sajtot készítesz, tűnemezeléssel is foglalkozol. Mesélj ezekről is!

GZs: Mindent értéknek tartok, ami Földanya ajándéka, érték minden gyümölcs, ami a fákon terem, érték a rengeteg gyógyító fű, fa, virág, érték minden állat lénye, és az is érték, amit adnak – legyen az tej vagy gyapjú. Hatalmas szolgálatot végeznek értünk, amiért tiszteletet érdemelnek. Nem tudom elképzelni, hogy nélkülük vissza tudunk találni önmagunkhoz, valódi természetünkhöz, hiszen a természet védelme egyben emberi természetünk védelmét is jelenti. Úgy érzem, saját belső környezetünk állapota szorosan összefügg környezetünk állapotával, ezért nem mindegy, mivel etetjük, éltetjük magunkat: mesterségessel vagy természetessel? Együtt élni és együttműködni a körülöttünk élő állatokkal, növényekkel azt az érzést adja, hogy részei vagyunk valami nálunk hatalmasabbnak. Ha pedig még alkotni is lehet belőlük – például gyapjúból különféle, marokba való gyerekjátékokat –, az külön öröm.