Addig kacagnánk, amíg a nevetésünk megrepeszti a teret. A résen át ereszkednénk le, senki nem tudná, hogy mi van alattunk, de bíznánk egymásban. A hőmérséklet kellemes lenne, mondjuk huszonöt fok, a fák virágba borulnának, és a távolból éreznék egy kellemes, de ismeretlen illatot. A talpunk végül szilárd talajt érne, senki nem süllyedne az ismeretlenbe, és amikor már mindenki átjött a résen, megkönnyebbülten sóhajtanék. Ilyen lenne az én utolsó napom.

A telefonomban több mint ezer név van, az életemben több ezer megválaszolatlan kérdés. Ha szekérre raknám őket, kazalnyinak is nevezhetném a megoldatlan problémáimat. Ha valóban ez lenne az utolsó napom, és erről tudomásom lenne, talán megpróbálnám szétválogatni a gondjaimat. Miután több órát töltenék ezzel, mert külön kupacba raknám a munkahelyi, a magánéleti és a megíratlan novellákkal kapcsolatos gondjaimat, eszembe jutna, hogy amit most csinálok, teljesen fölösleges, hiszen az elmúlással a gondjaim is eltűnnek. Legrosszabb esetben öröklődnek, s azok, akikre ráhagyom őket, azt mondják a temetésemen, szekérnyi gondja volt, szegény ember, mennyit törhette a fejét a megoldáson.

De az is lehet, hogy miközben a többség sírna, a problémáimat megöröklők szidnának, hogy inkább egy vaskos bankszámlát hagytam volna rájuk, ne ezt a kazalnyi bajt. S ha erre gondolok, bevallom, kiver a víz, nem akarom, hogy utáljon bárki is, miután meghalok. Éppen ezért a megoldatlan gondjaimat még ma egyenként beteszem egy iratmegsemmisítőbe, és egészen apróra ledarálom őket. Olyan kicsi darabkákra hullanak szét, hogy azokat többé senki nem tudja összerakni. Ha valaki látja ezeket az apró részecskéket, nem tudja majd megkülönböztetni őket a hamvaimtól. Nagyon finom szemcséjű, szürke por lesz belőlem meg a ledarált gondjaimból is, és végső soron minden másból úgyszintén. Ha tudnám, hogy ez az utolsó napom, megkérnék valakit, aki elég nyitott és nem gondol hivalkodónak, hogy a hamvaim közé keverjenek csillámport. Milyen szép lesz, amikor az urnába eresztenek, és táncol rajtam a napfény. Az urnatöltő (ha létezik ilyen) arra gondol majd, vajon ki lehetett ez az ember, akinek a hamvai így csillognak?

Az utolsó napomon elutaznék Toszkánába, és ennék egy dzselátót. Sztracsatella ízű lenne, a fehér, krémes édesség csiklandozná a nyelvemet, a kicsi csokoládédarabkák néha előbújnának, és úgy köszönnének, hogy ciao, ciao. Jó lenne, ha te is ott lennél velem, te is dzselátót ennél, pisztáciásat. A kitöltött bor délben vérvörösen keringene a pohár falán, estére tömör bordó árnyalatot öltene. Sűrű lenne, és Jézus vére jutna eszembe róla. Kortyolgatnánk a bort, és arról beszélgetnénk, mit rakjunk bele a kézipoggyászba, mert csak azt vihetnénk magunkkal. Váltócipő mindenképpen kellene, mert a hosszú úton a magas sarkú kényelmetlen, de azt sem hagyhatnám itt, hiszen csinos szeretnék lenni, amikor a Jóistennel találkozom.

Ha ez lenne az utolsó napom, a száraz falevelek zörgéséből búcsúdalt komponálnék mindenkinek, akitől egyenként nem tudok elköszönni. Ez a melódia kissé szentimentális lenne, több hegedűszólam is megszólalna benne, aki hallgatná, mosolyogna. Közben én egy magas fa tetején ülnék, és lógatnám a lábamat. A fa alatt álló szeretteimnek néha emlékképeket dobálnék, de nagyon óvatosan és pontosan céloznék, nehogy megsérüljenek. Ők csodálkoznának, hogy miért pont most került elő a semmiből az a pillanat, amikor belekacagtunk a toszkán éjszakába.

A klaviatúrámon lötyög az e és a t betű. Amikor ezeket a sorokat írom, félek, mindkettő megszökik. Az E és a T. Az egyik a szErElEm, a másik a Temetés. Az utolsó napomon megragasztanám a lötyögő betűket, hogy az, aki utánam használja majd ezt a klaviatúrát, ne baszdmegoljon miattuk annyit, amennyit én. Kellene egy nedves törlőkendő, olyan, amit műszaki dolgok megpucolásához használnak, mert nemcsak lötyögős, hanem koszos is a billentyűzetem. Tegnap beleömlött az elhasznált él*tem.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.