Budapest, 1913
Ki ne játszott volna az időutazás gondolatával? Ki ne képzelte volna oda magát az egyiptomi fáraók aranytól csillogó palotáiba, Julius Caesar Rómájába, Kolumbusz hajóira, a honfoglaló Árpád katonái közé, Mátyás király udvarába vagy a Pilvax kávéházba, ahol éppen Petőfiék készülnek kirobbantani a forradalmat?
Megtettem én is sokszor, de most szerényebb álmokkal játszom. Ha egyszer egy napra időutazhatnék, az 1910-es évek elejének Budapestjét választanám, mondjuk az 1913-as esztendőben. Megnézném a magyar fővárost, az én fővárosomat, amelyben születtem és élek azóta is, abban a korban, amikor már minden megvolt, ami ma Budapest lényege, mégis olyan távoli múltban, amit gondolattal is nehéz áthidalni.
Egyszerre a MÁR és a MÉG világa lehetett akkor Budapest. Még minden lélegzetvételével benne a hosszúnak mondott tizenkilencedik században, amelyről úgy tartják, hogy 1789-ben kezdődött, és az első világháborúval ért véget. Ami a párizsiaknak a belle époque volt, nekünk a dualizmus, szétterjedő jólét, nagy meggazdagodások, nagy panamák, rengeteg kávéház, színház, rengeteg újság, meg persze nyomor a külvárosokban, de oda úriember úgysem megy. Közben pedig ez az utolsó békeév öntudatlanul bár, de már magában hordozta a huszadik század minden szörnyűségét és nagyszerűségét. Automobil és éhezők, boldog békeidő és Balkán-háborúk, historizmus és avantgárd, ökrös szekér és gyáróriások, rendíthetetlen hit a haladásban és feltartóztathatatlan sodródás a katasztrófába – ez mind itt sűrűsödhetett akkor a soknyelvű Budapesten.
Ide utaznék el az időgéppel, hogy kissé megmártózzam ebben az arany történelmi őszben. Az biztos, hogy beülnék néhány kávéházba, mindenekelőtt a New Yorkba, azt a saját életemből is ismerem, időztem benne sokat, mielőtt turistalátványosság lett belőle. Megnézném a többit is, amelyeknek már csak a hírük van meg, a Japánt, a Szimplont, a Centrált, az Abbáziát, a Balatont, persze az EMKE-t is, ott, ahol a hatos megáll. Megnézném a kiskocsmákat, biztosan elmennék a Tabánba, bár tudom, hogy ott inkább nyomort találnék, mint romantikát. Ha módom volna, megnézném a Király Színházban a János vitézt, a címszerepben Fedák Sárival, hiszen tudnám, hogy ennél zajosabb sikerszériát a magyar színháztörténet nem ismer.
Nem tagadom, az írókra külön kíváncsi lennék, mindenekelőtt Adyt nézném meg magamnak. A többi nagyok még a pályájuk elején volnának, ez különösen megejtő lenne, fiatalembereket látni, akik még nem tudják, hogy utóbb érettségi tétel lesz belőlük. A szomszéd asztalnál ülve meglesném őket, bár valószínű, hogy nem lennék tanúja semmi különösnek. Az életben a különös dolgok ritkán történnek, legtöbbször az írók és költők sem a művészetről beszélgetnek, hanem ugyanolyan hétköznapi dolgokról, mint bárki más.
Megnéznék sok mindent, amit az utókor fiaként tudok az akkori Budapestről, de legfőképpen arra volnék kíváncsi, amit csak ott tudhatnék meg: milyen érzés budapestinek lenni 1913-ban, amikor senki még csak nem is sejti, hogy Európára nemsokára rászakad az ég, a magyarságra pedig még a pokol is. Sétapálcával a kezemben – ezüst agárfejjel, természetesen – végigsétálnék a körúton, a nyüzsgő Király utcán, a Belvárosban, fölmennék a Várba, aztán vissza Pestre, csak egyre gyalogolnék a volt-nincs Magyarországnak ebben a fényes fővárosában, leülnék a Dunakorzón egy padra, nézném szemben a budai várat, és közben az jutna az eszembe, hogy száz év múlva vajon akad-e újra egy íróféle, aki megpróbálja megírni, milyen lenne a mostani Budapestre visszaidőutaznia, hogy egy kissé belefacsarodjon a szíve abba a nekünk mai, neki egykori világba, amit visszahozni ő ugyanúgy nem tud, ahogy mi a száz évvel ezelőtti várost.
Bencsik Gábor
