Szokták volt mondani, hogy az ember legszebb évei az egyetemi évek. Magam is csak megerősíteni tudom ezt a közhelyet. Hiszen ami közhely, az többnyire azért válik azzá, mert van benne valami igazság.
Az egyetemen, ahová jártam, viszonylag hamar kialakult egy nagyobb baráti társaság. Együtt jártunk az órákra, aztán együtt kezdtünk el szórakozni, és ahogy teltek a hónapok és az évek, a társaságból lassan közösség lett. Volt közöttünk egy soltvadkerti fiú, aki különösen sokat tett azért, hogy ez a közösség egyben maradjon. Ő volt a társaság motorja, szervezője, összetartó ereje. Később egyébként az országos közélet egyik jól ismert szereplője lett, de akkor még csak egy volt közülünk: egy soltvadkerti srác, aki egyszer meghívott bennünket magához egy hosszú hétvégére.
Tizenvalahányan vágtunk neki először az útnak. Mindannyian csóró, vidékről Pestre felkerült egyetemisták voltunk, jogosítványa egyikünknek sem volt, így együtt felültünk a vonatra a Keleti pályaudvaron, és elindultunk Soltvadkert felé. Addig a városról nagyjából annyit tudtam, amennyi az olajszőkítés kapcsán eljutott hozzám, és még a környékén sem jártam soha.
Az állomáson barátunk édesapja várt minket. Egy hangszóróval felszerelt kisteherautóval érkezett, amelyben kakasokat szállított és árult a városban. Valahogyan bepréselődtünk a zárt rakterű járműbe, és a kakastollakkal teli levegőtlen autón nagy nehezen elzötykölődtünk a szállásunkra. Már ez a szürreális megérkezés is olyan volt, mintha egy másik világba csöppentünk volna. A szállásunk közvetlenül a Soltvadkerttől néhány kilométerre fekvő Büdös-tó mellett volt.
El sem tudtam képzelni, miféle tó lehet az Alföld közepén, ráadásul ilyen névvel. Aztán amikor először lementünk a partra, alaposan meglepődtem. Nem értettem, mi a csudát keres ebben a porfészeknek tűnő alföldi világban egy ilyen kiválóan kiépített fürdőkomplexum.
A vízcseppalakú szikes tó különös természeti képződmény, jellegzetes alföldi szikes tó. A neve onnan származik, hogy a tó területe egykor kenderáztatóként szolgált, és az onnan áradó szag miatt ragadt rá az elnevezés. Más magyarázat szerint lovakat fürdettek benne. A legvalószínűbb azonban talán mégis az, hogy a víz jódtartalma adott neki sajátos szagot.
Az első írásos említése 1762-ből származik. Az első térképeken még Nagybüdöstó néven szerepelt. A XIX. század végén már a fürdőzők is felfedezték maguknak, 1927-ben pedig a hivatalos tóparti fürdőhelyek között is megjelent Soltvadkert, vagyis a Büdös-tó neve. Népszerűsége ezután töretlenül növekedett. A hetvenes évekre elkelt az összes tó környéki telek, és kiépült a fürdőhely infrastruktúrája.
Mi is folyamatosan vándoroltunk a tó körül, hiszen két-három évente új szállást kellett keresnünk, mert a környékbeliek nem mindig tudták kellő lelkesedéssel elviselni a társaságunk hangerejét. Volt bennünk élet, és ezt a környék is megtapasztalhatta. De bárhol is laktunk, minden délután elhangzott ugyanaz a mondat: – Na, akkor menjünk le a Büdös-tóra!
A tó hivatalos neve időközben megváltozott. A korábbi döntéshozók is érzékelhették, hogy a Büdös-tó nem feltétlenül az a név, amellyel könnyű vendégeket csábítani. Sőt, ha az ember először hallja, talán éppen az ellenkező hatást váltja ki. Megpróbálták ezért Petőfi-tóra keresztelni, hiszen a környék, különösen a közeli Kiskőrös, ezer szállal kötődik Petőfi Sándorhoz. A kulturális marketingnek ez kézenfekvő lehetőségnek tűnt, de a névváltás csak részben sikerült. A Büdös-tó ugyanis makacs név. 1972-től hivatalosan Vadkerti-tó lett, de a helyiek – és mi is – továbbra is Büdös-tónak hívják.
A tó körül közben zajlott az élet. Rendszeresen itt tartották a majálist, időnként színpad is épült a parton, a borfesztiválokon pedig mi is ott csápoltunk előtte, nagy lelkesedéssel. Nem vagyok rá különösebben büszke, de eleinte vagányságból, később pedig egyszerűen azért, mert sajnáltuk rá a pénzt – és tényleg meglehetősen csórók voltunk –, rendszeresen bemásztunk hátul a kerítésen. Elég feltűnő jelenségek lehettünk. A két pénztáros néni azonban vagy nem vett észre bennünket, vagy nem akart észrevenni. Ma már inkább az utóbbiban szeretnék hinni.
A tó közben változott tovább. Fejlesztették a strandot, csúszda épült, a közelben gokartpálya és kalandpark jelent meg. 2010-ben északi oldalán kilátót emeltek, és tanösvényen is körbe lehet már járni a tavat. A régi, rozzant drótkerítés helyét megerősített kerítés vette át. Megjelentek a biztonsági őrök, és a térfigyelő-kamerák. Mintha a tó is felnőtt volna. Vagy talán mi öregedtünk meg mellette. Mert közben mi is változtunk.
A hajdani hangoskodások egy idő után már nem feltétlenül a szórakozásból fakadtak. A vitáinkat egyre inkább a különböző elvek, meggyőződések és közéleti álláspontok határozták meg. Ezért körülbelül húsz év után a társaság végül felbomlott. Az eredeti csapat egy része egy másik tó, a Velencei-tó mellé tette át a székhelyét.

Az emlékezet egyik furcsa tulajdonsága, hogy a helyek idővel nem csak helyek maradnak. Amikor évek múlva visszagondolunk rájuk, már nemcsak azt látjuk, ami ott van, hanem azt, ami egyszer ott volt. Így lett nekem a Büdös-tó nem egyszerűen egy tó Soltvadkert mellett, hanem egy darab fiatalság. Egy hely, amelyhez hozzátartozik egy társaság, egy korszak, néhány ember és jónéhány történet – és egy mondat, amely mind a mai napig visszhangzik a fülemben: „Na, akkor menjünk le a Büdös-tóra!”

Kovács Dániel Gábor