Eva Meijer regénye minuciózus leírással követi nyomon az emberek és állatok tehetetlenné válását és a tenger hatalomra jutását. A Magvető Kiadónál megjelent, Réthelyi Orsolya érzékletes és szikár fordításában olvasható Tenger most a kortárs holland irodalom kiemelkedő alkotása, amely egyszerre hívja fel a figyelmet az ember kártékonyságára és kicsinységére. A tengert pedig egyre nagyobb ágenciával ruházza fel, amelyet idővel nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha nem túl késő még egyáltalán odafordulni és menteni a menthetőt.
A holland szerző műve egy újabb színvonalas példának minősül a kortárs világirodalom katasztrófa-reprezentációinak sorában, alkotótársaitól eltérően Eva Meijer azonban nemcsak a keretet ágyazza a fikció világába, de maga a történet is olyan eseményekről szól, amelyek (még) nem következtek be. Hollandia keleti részét elborítja a tenger, a lakosságot Belgiumba és Németországba evakuálják, miközben a társadalom egyik rétege meghasonlik, míg a másik mindent megtesz az együttműködés érdekében, mentve a menthetőt. E nem is annyira elképzelhetetlen válsághelyzet köré Meijer találó elbeszélésmódot épít fel, több szólamot párhuzamosan kibontakoztatva, így például Steenét, az oceanográfusét, Wilgét, az aforizmaszerű betétek szerzőjéét és Arie-ét, a klímaaktivistáét. Az ő érzékelésmódjukon és perspektívájukon keresztül a narrációval egy olyan töredezettséget visz színre, amely a városok elpusztulásában és az emberközi kapcsolatok széthullásában egyaránt leképeződik.
Adódnak olyan szólamok is, amelyeknek funkciója nem annyira a szüzsé kiterjesztésében, mint inkább a regény témájának és konfliktusainak rétegzettebbé tételében áll, ilyen például Fred Vogelé, a tudósítóé, aki kitartóan értesíti a világhálón keresztül az embereket a katasztrófában megélt fejleményekről. Meijer erre a mediatizált pusztításra kezdetben alaposan reflektál, ahogyan a regény többi komponensét is hasonló találékonysággal horgonyozza le: „Hárommillió holland nézte egyenes adásban a vitát, pedig a nap közepén közvetítették. A keleti és déli részekben még sokan rendesen munkába jártak, de a legtöbben szabadságot vettek ki, vagy hazaküldte őket a munkáltató, vagy már nem is volt munkájuk. Vagy házuk. Viszont akiknek még volt házuk, azok nézték a műsort, és a tenger beáramlott a gondolataik közé.” (66.) Összességében ugyan a regény nyelvezetére minimalista, lényegre törő megoldások jellemzőek, Meijernek mégis sikerül ‒ a Wilg-féle töredékeken túl ‒ lírai képzettársításokkal operálnia a legsúlyosabb mozzanatokban is. Ugyanakkor képes költőien viszonyulni ahhoz a nyelvhez és észlelésmódhoz, amellyel az ember a lesújtó jelenség felé próbál közelíteni: „A vihar népszerű költői kép. A szerelem átviharzott a testemen. Fejében vad vihar tombolt. Vihar dúl a lelkemben. Mint szélvihar a dombtetőn álló ősi tölgyfát. De ha igazából jön a vihar, ott nincs helye a költészetnek. Akkor csak menteni kell a menthetőt, és menekülni.” (109.)
A nonhumán rezdülések és reakciók is nyomon követhetők Meijer regényében: az emberekkel egyetemben az állatok is menekülésre kényszerülnek a pusztulófélben lévő országból. Néhány fejezetben összejátszatja az emberi és nem emberi mechanizmusokat, ennek köszönhetően felszámolódnak a leegyszerűsítő dichotómiák, és párhuzamosan, hasonló mintázatok által bontakozik ki előttünk emberek, emlősállatok, madarak és rovarok vándorlása: „Azon az éjszakán a rókák csapatosan hagyták maguk mögött a dűnéket, és vonultak a városi parkok, majd tovább, a szárazföld belseje felé. A legöregebb róka a sor végén futott, enyhén bicegve, a többiek minden utcasarkon bevárták. Egy művészképzős egyetemi hallgató, aki éjszakai portásként igyekezett kiegészíteni az ösztöndíját, látta kint a rókák vonulását, és megállapította: épp olyanok, mint az emberek. Talán emberek voltak egy korábbi életükben, talán előbb-utóbb mindenkiből róka lesz. Napvilágnál ez furcsa gondolatmenet lett volna, de azon az éjszakán teljesen logikusnak tűnt. A 317-es szobából csöngettek egy üveg borért, és amíg a liftben állt, nagyon csupasznak érezte magát, túlontúl prémtelennek.” (19‒20.) A védtelenségben osztozó emberekkel és állatokkal szemben Meijer a tengert jeleníti meg ágenciával bíró, kiszámíthatatlan szereplőként: az áradás mindenre és mindenkire hatással van, mindent és mindenkit döntés elé állít, lassú, de folyamatos pusztításához viszonyítva a fejvesztett menekülés léptékei tragikusan aránytalanok, eltörpülnek. Fiatalok és idősek, tudósok és laikusok, katonák és civilek kényszerülnek állásfoglalásra: egyesek tüntetőleg maradnak, mások a szomszédos országokban terveznek új életet kezdeni, megint mások egzotikus szigetekre repülnek, várva a tenger visszavonulására.
A holland szerző kilométerről kilométerre számolja fel a járható utakat: míg a kötet elején számos racionális megoldás ígérete sejlik fel, az utolsó fejezetekben hajózó Wilg, Arie és Steen már egy olyan apokaliptikus atmoszférával szembesül, amelyben az észérvek funkciójukat vesztették. Nincs többé édesanya, akit keresni érdemes, a még létező társadalom a saját szabályai szerint újraszerveződni kényszerül, a felhőkarcolók legfelső emeletein pedig hol tetemeket gyűjtenek, hol távolról is hallható dorbézolásokat szerveznek. A természeti katasztrófa fokozatos terjedésével párhuzamosan Eva Meijer írásmódja felszámolja a szereplők közötti kapcsolatok pilléreit, beszünteti az oksági viszonyokat, míg végül az ember teljesen tehetetlenné válik, fogódzók nélkül marad a tengerrel szemben.
„A tenger él, mondta Steen még egyszer. Még azt is lehetne állítani, hogy akarattal rendelkezik. Nem mintha mindezt akarta volna, vagy ilyesmiről gondolkodna. Másfajta akarat ez, mint a miénk.” (159.) A Tenger most forgatókönyv egy nem is olyan távoli valóságról, felkiáltójelekkel teletűzdelt riasztás, amely segíteni próbál felocsúdni az illúzióinkból, még mielőtt mindent elárasztanának kizsigerelő hedonizmusunk következményei.

Kabai Henrik