Most, hogy a kánikula után túl lehet élni légkondicionáló nélkül is az éjszakákat, nincs vízhiány, és Paks harmadik turbináját is visszakapcsolták, egy új szorongás vette bennem kezdetét: a pazarlástól való irtózás. Olyan érzés, mint alattomos rovart cipelni a hátadon; ha tudnád, hogy ott van, egy mozdulattal lesöpörnéd, így azonban bejut a lakásodba, mindenhova. A pazarlás is pont ilyen – veszel avokádót, mert egészséges, aztán kiderül, hogy drogkartellek mészárolják le egymást Mexikóban, hogy újabb avokádócsempész-útvonalakat nyissanak. Eszel egy kis mogyorókrémet, majd véletlenül megtudod, hogy a gyártásához szükséges pálmazsír miatt őserdőket irtanak ki. Akkor nutellás palacsintát enni már bűnrészesség?

Most itthon jó a helyzet, nem kell export, van őszibarack, szilva, füge, szőlő, alma. „Ötféle gyümölcsöt ettem egy nap alatt, nem túlzás ez?” – szólal meg bennem a pazarlásfóbia.

A vízkorlátozások, áramkimaradások és az extrém időjárás bekapcsolhatott bennem valamilyen transzgenerációs traumát, ami a túléléshez kötődik, s ez a traumaördög most lépten-nyomon ott sugdos a fülembe: „Tízezer forint egy testápolóért? Nem túlzás ez?” „De érzékeny, száraz a bőröm, és ezt ajánlotta a bőrgyógyász” – nyugtatom magam. Mi a helyzet az utazással, a nyaralással? A nagyszüleink még a falu határát is csak akkor hagyták el, ha a családból valaki „idegenbe” nősült, és a szomszéd faluban tartották a lakodalmat.

Apropó nagyszülők. Nagyapám már jóval túl volt a nyolcvanadik életévén, amikor a szüleim elvitték wellnessezni. Nagyapám akkor járt életében először hotelben. Azt hittük, a közös családi élmény majd örömet szerez neki. Sosem felejtem el nagyapám arcát, ahogy a meleg, bugyogó vizű medence sarkában vészjósló ábrázattal ült egész délután, mozdulatlanul, mintha valami helyi démon szobra volna. Csak később értettem meg, hogy a „luxus” megtapasztalása a nagyapám számára egyszerre jelentett örömet és fájdalmat. Csak az élete vége felé jött rá, hogy néha így is lehet, sokféle ételből válogatni, szép tájakat nézni, pancsolni, úszkálni „dologtalanul”. Mérhetetlen bosszúság és szomorúság tükröződött az arcán, amikor rájött, hogy neki ebből a jóból egy egész életen át semmi sem jutott. Helyette hadifogság volt, majd munka reggeltől estig a földeken. Persze voltak azért örömei, saját bor, házi sajt és túró. Megjegyzem, egyetlen akárhány csillagos hotel éttermének menüjéért sem adnám nagyanyám házi kakaspörköltjét, rétesét, és a memóriahabos matracok sem pótolnák az egyszerű katonaágyat, ahol gyerekként, a hársfa alatt, a vidéki csöndben aludhattam.

Azon, hogy mi szükséges és szükségtelen az emberi jóllét szempontjából, persze előttem is sokan morfondíroztak, egészen nagy gondolkodók is. Szókratész az egyszerűséget hirdette. Amikor végigsétált az athéni piacon, így szólt: „Mennyi minden van itt, amire nincs szükségem!” Epikurosz már arról is bátrabban beszélt, hogy az embernek mindenképp szüksége van ételre, italra, menedékre és ruhára. A XX. században az egzisztencialista filozófusok azonban már azt vallották, hogy az egyénnek magának kell meghatároznia saját értékét és vágyait. Azt hiszem, hogy ez a meghatározás korántsem egyszerű.

Egy filozófiatanáromat, aki akkor még csak egyetemista volt, de filozofikus hajlamai már erőteljesen megmutatkoztak, megkérdezték a szülei, hogy havonta mennyi zsebpénzre lenne szüksége. Az illető komolyan vette a kérdést, és elkezdett azon gondolkodni, hogy mit jelent ez esetben a szükséges. Például a mozijegy ára szükséges vagy sem? Az étel-ital nyilván igen, na de az alkoholos ital? Végül úgy belebonyolódott a kérdéskör korrekt megválaszolásába, hogy fél évig csak gondolkodott rajta, addig viszont, mivel nem kért, egy fillér zsebpénzt sem kapott.

Mivel egy ideje már írom ezt a tárcát és gondolkodom a befejezésen, elhatároztam, hogy nem fogok előbb említett filozófiatanáromhoz hasonulni, ezért azt az egyszerű alapelvet fogalmaztam meg magam és suttogó pazarlásördögöm számára, hogy ott van az elég határa, ahol még van olykor rácsodálkozás. Egy új étel (még ha az előző napi maradék emiatt a kukában is landol), egy új könyv (ami miatt tolódnak a kötelező olvasmányok), külföldi utazások (amik miatt pedig az elavult mosógép cseréje tolódik). Hogyha a pazarlásnak ördöge van, a rácsodálkozásnak egészen biztosan angyala, mert sokszor, talán igazságosságból, talán kegyelemből, akkor is megadja a rácsodálkozás varázslatát, amikor egyáltalán nincs rá pénz vagy idő. Néha elég hozzá egy új ember megismerése, egy ajándékba kapott süti vagy egy újabb évszak fényei és illata.

Viola Szandra