(Száz éve volt az első marosvécsi helikoni találkozó)

Az evolúció – nagyléptékben – azt tanítja nekünk, vagy inkább csak arra mutat rá, hogy de natura rerum mindenek egyre jobbak lesznek. A fejlődésnek van egy iránya: egyfajta nemesedés, jobbá válás, érés, bölcsülés, nirvánába tartás. És az ember könnyelműen hajlandó azt hinni, hogy ez mindennel így van: békés kurjongatás vagy csak egyszerű, elégedett fejbólogatás kíséretében oly könnyedén transzferálja az evolúcióból levont következtetést minden általa ismert jelenségre – mintha nem lenne holnap.
Így vagyunk az irodalommal, pontosabban az irodalom „egyedfejlődésével” kapcsolatban is. Egyáltalán: hogy jön szóba az irodalommal kapcsolatban a fejlődés?! Márpedig szóba jön. Mintha bizony kortárs költőinknek a kilépős franciabalkonkán rajtaütésszerűen elkövetett cigarettázás közbeni motyogós és sértett elmélkedése arról, hogy elhagyta a csajuk, értékesebb, fejlettebb, nemesebb, jobbá vált, érettebb, megbölcsültebb, nirvánáltabb versikét eredményezne, mint teszem azt Vergilius művei. Vagy mintha a nagy traumafeldolgozásba belefonnyadt és savanyodott kortárs prozátor jobb volna, és az olvasót fennköltebben katartálná, mint az Odüsszeia… vagy akár (csak) Apuleius mesterműve, Az aranyszamár.
Hát… túrót. (Itt eredetileg egy csúnyább szó állt, de témánk fennköltségéhez nem illik a ronda beszéd, még akkor sem, ha – ugyebár – sokkal fejlettebben, szebben, érettebben és nemesebbül káromkodunk, mint mondjuk bő négyszáz évvel ezelőtt Shakespeare.)
És erre alighanem egyik legszebb példa az Erdélyi Helikon esete – no nem Tóth Marival, hanem a hajdanvolt kortárs erdélyi magyar irodalom kiváló képviselőivel.
Mert a felületes, evolucionalista szemlélő azt gondolná: jobbak lettünk náluk. (És szebbek is vagyunk, persze, bár kevésbé bajszosak.) Ez a bizonyos szemlélő – mi – kicsit lenéző, na jó, legyünk korrektek: elnéző mosolygással veszi kézbe A Helikon és az Erdélyi Szépmíves Céh levelesládája (1924–1944) című, a kitűnő Marosi Ildikó által sajtó alá rendezett, felbecsülhetetlen értékű könyvet, mert hát rémlik neki, hogy ezek az erdélyi írók összegyűltek ottan, de mivel leginkább a kortárs írótáborok tapasztalataival bír, első körben arra gondol, hogy esetleges egyebek mellett biztos arról is fog kuncogós statisztikákat olvasni, ki mennyit ivott, ki mit pletykált, és ki kivel jött – vagy veszett – össze.
Aztán a nagyképű (oké, elnéző) mosoly lehervad arról a ronda, bárgyú pofájáról, mert azt látja… szóval olyan tudatosságot, acélos erkölcsöt, megmaradás iránti rendíthetetlen elköteleződést, olyan szép kiállást, olyan jómulatság-férfimunkát lát, amilyenhez foghatóval nemigen találkozott e lángoktól ölelt kis Kárpát-medencében.
Ezek a férfiak ott – és akkor – nem cicóztak.
Köteleződésük el(v) volt, szervezettségük bámulatos, energiájuk kiapadhatatlan, lelkesedésük nem megmosolyogtatóan naiv, hanem tiszteletet parancsolóan odarakott, munkájuk fáradhatatlan. Érdekes, gondolja a kortárs irodalmi táborokon edződött fenti szemlélő, milyen keveset ittak, és helyette milyen sokra jutottak. Beszélgettek, tanácskoztak, de nemcsak csépelték a szót üresbe’, hanem jutottak is valamerre. Valamire. Szép és nemes minden szavuk, amit a záródokumentumokban olvashatunk. Lenyűgözi az embert – ha hagyja, és ha képes elrúgni magától a fejlődésbe vetett ostoba hitét.
Kérem, ne értsenek félre: nem obligát nyavalygás és vernyákolás ez, és nem is az émelyítő „régen minden jobb volt”-mantra. Dehogy volt jobb minden régen – sőt, alighanem rosszabb volt. Egy Trianon utáni, félájult, a történteket még nem is igazán feldolgozó irodalmat alkotó csoportosulás jutott el oda, hogy végiggondolja és megfogalmazza a maga cselekvési tervét, amely az irodalomnak, és az irodalom által a közösségnek (legyünk bátrak: a nemzetnek) az adott körülmények közötti túlélése érdekében született, nemes lélekkel; nem nagy szavakkal, hanem végrehajtható programpontokkal, elkötelezett odafordulással.
Mutassanak ma ilyet.
Mutassanak ma ilyet, amikor író írónak farkasa, az árkok betemetésére az esély már szinte konkáv, de legalábbis nulla, amikor egyik költő megfojtja a másik költőt egy pipettahegynyi vízben, amikor egy díjért, ösztöndíjért, közlésért lassan ölni is képesek a népek, amikor örihariktól zeng minden, kívülről köldöknéző gittegyletnek tűnő írótáborvég, amikor hol egyik csapat nyírja a másikat pár évig, hol meg a másik az egyiket – és ennek soha nem lesz vége.
Persze nem vagyunk sem naivak, sem idealisták: ott, akkor is voltak ellentétek, sértődések (egyik kedvencem, Karácsony Benő például többször is keserű szavakra fakad), de végül a nagyobb ügy kedvéért az ellenségek letették a kardot, mielőtt beléptek a marosvécsi kastélyba, és az asztalhoz már tiszta lélekkel ültek le, hogy megtárgyalják… hogy megtárgyalják a hazát, a nemzetet, az irodalom szent ügyeit, egyszóval minden olyasmit, amin ma csak vihog a rendkívül (tovább)fejlett kortárs közvélemény.
Milyen fejlődés ez hát, kérem? Inkább degeneratúra. Mondjuk ki: romlás, romlás, csak romlás az elmúlt száz év!
Itt állunk, másként nem tehetve, és áhítozva nézünk vissza ezekre a derék emberekre. Meghaltak, klasszikusok lettek, elfelejtődtek, jó emlékezetben maradtak: a nagy kép felől nézve szinte egyre megy. De az örökségük: élő, amit ránk hagytak: az élő. A cselekvési forma – és a cselekvési tartalom! – itt volna velünk. Itt van velünk. Akinek szeme van a látásra, akinek füle van a hallásra.
Csak éppen lenne. De nincs, nincs semmi, csak tort ülő cinizmus, röhögés és relativizálás, kevélység, gőg és fejlődésbe vetett „hit”. Nem baj, a Marosvécsi Bölcsek ott állnak a képen, szavaik ott ülnek a könyvben és a könyvekben – majd csak lesz, aki elolvassa őket, aki megértse mélyebb értelmüket. Most azonban (remélhetőleg csak még) nem olyan időket élünk.

Nagy Koppány Zsolt