Az újrakezdés sosem könnyű. Kertes házban élni cica nélkül számomra és a család számára is elképzelhetetlen volt. Ez akkor tudatosult bennünk, amikor a több évig lakatlanul álló házunkba beköltözve rájöttünk, hogy mégsem volt lakatlan, hiszen a rovarok, bogarak mellett egereket is találtunk. Elindultunk hát macskát keresni a faluban. Mert olyan még sincs, hogy egy faluban nem akad fölösleges macska. De hiába kérdezgettük a falusiakat, bizalmatlanságukban azt mondták, nincs elvihető cica. Végül eldőlt: menhelyről hozunk egyet.

A váci menhelyen kedvesen fogadtak, de az ott dolgozó hölgy nagy kutyaugatás közben azt mondta, nekik inkább kutyáik vannak, most nincs macska. Nagyon elszomorodtam, meg csodálkoztam is, hisz ilyet még sosem hallottam. Ám aztán megjelent a gondozó hölgy férje egy idősebb anyamacskával, s annak az egyetlen kölkével, mondván, hogy ez a kis szerencsétlen maradék mégis itt van, ő nem kellett senkinek, mert nem túl szép. Akkorát dobbant a szívem, majdnem kiugrott a helyéről. Megláttam a sovány, mindenféle színű, teknőctarka cicát, és azonnal tudtam, ő az igazi; ha több cica lett volna, akkor is őt választom. Kicsúszott a számon, hogy ő egy kis maradék, „salak”. – Salak lett hát a neve, amit azóta sem ért senki.

Kalandos úton jutottunk el hazáig. A cica már útközben birtokba vett minket, a férjem ölében akart utazni, de a nyakunkban is megpróbált elhelyezkedni. Szegénykém, amint elindult felfedezni az új helyet, rögvest beleragadt egy korábban kirakott egércsapdába, egyből jött a kellemetlen fürdés. Másnap kora reggel jelezte: kéri szépen a reggelijét. Mikor látta, hogy nem jön azonnal a kiszolgálás, ügyesen kipakolta az egércsalád otthonát. Percek múlva világos lett, hogy a kb. négyhónapos apróság épp olyan ügyes vadász, amilyet szerettünk volna. Ettől a pillanattól kezdve természetesen ő lett a ház úrnője. Mindent megvizsgált, mindent elkapott, ami mozgott, és mindennek a tetejére felmászott. Kedves, bújós kis teknőctarka cicánk rendben tartotta a portát, ő lett a főegerészeti szakmacska az egész utcában. Rövidke életéhez megannyi vidám történet kötődik, amiket a mai napig emlegetünk. És nem csupán történeteket hagyott hátra, hanem a következő tárca főhősét is, Rózsikát.

De most maradjunk még első Salaknál. Megajándékozott minket apró csodacicákkal, és az sem ment olyan egyszerűen, mint más macskáknál. Amikor eljött az idő, hogy világra hozza az apróságokat, Salak segítséget kért. Végig mellette kellett lennem a fialás hihetetlen csodája alatt. Végtelenül megható volt látni azt a gondoskodást, amivel körülvette az apróságokat az első pillanattól kezdve. Az utoljára érkező kiscica Rózsika volt. Az újszülöttek között akadt vörös, fekete-fehér, koromfekete, és a végén jött a háromszínű, édes Rózsa. Salak már annyira elfáradt ekkorra, hogy az utolsó cica szinte a markomba született, és úgy kellett közel tenni a cicamamához, hogy végezze el a tennivalókat vele. Így érkezett Rózsika, markombaszületett, első ezen a néven. Salak volt tehát az új életünk első cicája, az első teknőctarka macskánk, aki különleges színeivel, természetével, furcsa szokásaival és szeretetével szívünk egyik csücske lett, és az is maradt. A mese még nem ért véget, csak tartunk egy kis szünetet.

Így, kétcicásan teltek tovább az évek, és én bizony már akkor tudtam, csupán a helyhiány az oka, hogy nem lettem több cica alattvalója. Sőt, abban is biztos voltam, hogy nem szeretnék cica nélkül lenni, mondjuk soha többé. Viccesen meg is jegyezték, hogy macskás vénasszony leszek, és én titokban remélem, ez így is lesz. A legjobb az egészben, hogy a baráti társaság, ami akkoriban jóval népesebb és összetartóbb volt, mint napjainkban, elfogadta, hogy a cicák az életem részévé váltak. Ha elutaztam, mindig volt, aki gondjukat viselje. A család pedig… mit mondjak, macskabolondok vagyunk, és szeretjük, hogy ez így van.

Lőrincz P. Gabriella