Hosszú földnyelvet tárt elő az alacsony vízállás a budapesti Margit híd középső pillére előtt, a szigeti lejáró déli oldalán. A szárazságban egy időre idáig nőtt meg a sziget, és a városlakók mint valami mélyből felemelkedett Atlantiszt bóklászták be a szárazra került folyómedret. A szárazra került folyófenéken járni kicsit olyan érzés volt, mint amikor valami lezárás miatt az úttestre engedik a járókelőket, az ember késztetést érez, hogy kipróbálja akkor is, ha nincs arra dolga. És ha már ott van, játszik is egy keveset. Az ott talált, egymásra illesztett kövekből ezen a nyáron napok, vagy talán már órák alatt szobrok nőttek ki a földből, egész kőkert nőtt fel a híd alatt. Az arra járók hamar felfedezték ezt a varázslatos kiállítást, amelyet nem hirdettek sehol, de az emberek egymásnak hírt adtak róla. Mindennap jöttek felnőttek, gyerekek csodálni ezt a valamit, amiről nem tudni, hogy micsoda, de azt igen, hogy varázslat.

Ma már, ahogy a nagy folyó visszanyeri őszi önmagát, az egymásra illesztett kövek nincsenek meg, a megemelkedett ár széthordta, vagy inkább visszahordta őket eredeti rendezetlenségükbe. Akik építették a tornyokat és formákat, tudták, hogy így lesz, az egészet az elmúlás számára építették, mint apály idején a tengerparti homokba karcolt feliratokat. Talán éppen ez volt a megejtő benne, akár a színes homokból készült mandalában: a mulandóságban megragadott örökkévalóság. Ahogy Pilinszky János mondja: mindaz, mi elmúlt, halhatatlan. Hiszen végső soron a halhatatlan elmúlás számára cselekszünk mindent. Aki ezt a misztériumot megérti, megtalálja a helyét a világban.

Bencsik Gábor