„Like a pebble in my shoe
as I walk these streets”
(Tom Waits)

Fejemet az ablaküvegnek támasztom, nézem a túlparton a Duna szélén álló, kimosott gyökerű fákat – fut a fény a víz felszínén, de más ez a napfény már. Megvilágítja az arcomat, finoman melegít, szinte elringat. Minden olyan hívogató és barátságos, az őszi lombok színei, a fényfoltok és az árnyékok – éppen kedvemre való szeptemberi reggel van. Szeretek most itt lenni, eszem ágában sincs a Szentendrei úton, a kormány mögött kurvaéletezni és csúnyákat mutogatni a dugóban. De jó, ez már a Margitsziget, a Víztorony. Közben a Blue Valentine-t hallgatom Tom Waitstől, egy régi szerelemről és egy kéretlenül visszatérő emlékről, ami már olyan, mint amikor kavics kerül a cipőbe. Menne tovább az ember, de minden lépésnél ott van vele, emlékeztet arra, amit feledni szeretne, s arra is, aki egykor volt. Azon tűnődöm, hogy az én cipőmben hány kavics lehet ebben a pillanatban is. Megállítom a zenét, maradnék még egy kicsit a kavicsaimnál.
A szomszédos négyes ülésen egy középkorú férfi ül. Amúgy rendben lenne, de valami mégsem stimmel rajta. Hiába a fegyelmezetten összeválogatott ruha, a laptoptáska, a jó cipő. De a tekintete. Pontosabban: annak a hiánya. Valami tompa, ronda, megmagyarázhatatlan szürkeség és irritáltság áramlik belőle már kora reggel. Miért él bárki más rajtam kívül – nagyjából ezt üzeni az arca. Talán unja, hogy minden reggel ugyanoda kell utaznia, talán magát unja, hogy miért itt és most, miért nem egy hatméteres kocsiban ül a Szentendrei úton, és dudál és kiabál a dugóban mindenkinek.
A Szépvölgyi útnál fiatal srác száll fel hatalmas hátizsákkal, csónaknyi edzőcipővel. Nyurga, hosszú lábú, szemébe még belefér az egész világ. Ledobja a hátizsákját a férfival szembeni székre, az ablak mellé. Beveti magát az ülésre, próbálja elrendezni ménkű hosszú lábait, kevés a hely. Edzőcipőjével véletlenül rálép a bőrcipőre. Csak éppenhogy, de mégis. Aztán megpróbálja keresztbe tenni a lábát, hátha úgy jobban elfér – a cipője talpával megsúrolja a férfi nadrágszárát. Őt mintha áramütés érné. Mintha egy csatahajó úszott volna a felségvizeire. Mintha személyes veszélyeztetésnek élné meg mindezt, mit képzel az a másik, szeme összeszűkül, lekicsinylően néz a srácra.
Bocsánat, mondja a fiú, aztán elővesz egy almát, és nagy, egészséges harapásokkal enni kezdi. A maga részéről kisétált a helyzetből.
A férfi továbbra is lesújtóan méregeti, ingerülten csóválja a fejét, talán a fiatalság zavarja, talán az alma harsogása vagy a saját beváltatlan élete, nem tudom. Remélem, egyedül él barna, bús szobájában, mert átok lehet vele összezárva lenni.
Egyre több irritált embert látok, még a legszűkebb környezetemben is. Nem jó irány ez.
Emlékszem, nekem is volt néhány igazán undok időszakom – nem vagyok büszke rá –, amikor azt éreztem: túl sok minden. Az emberszám, a kérdezősködések, a segítőkészség, a közelemben sündörgés. Ne akarjanak segíteni, ne kérdezősködjenek, ne sündörögjenek, ne kérjenek helyet az életemben. Nem akartam senkit megbántani, így, talán öntudatlanul, kifejlesztettem magamban egy igazán bosszantó kis perszónát. Utálatosan reagáltam, sokszor csípős és undok voltam. Akkor nagyon hasznos stratégiának tűnt, mert nem kellett azt mondanom, hogy „hagyjatok békén”, a viselkedésem elvégezte helyettem. Csak egy szemforgatás, egy szinte hangtalan felszisszenés, az arcizmok finom rándulása, mintha valami áramütés érne, egyértelmű jelzés a másiknak, hogy most rosszkor hívsz, beszélsz hozzám. Mert csak. Zavaró és terhes vagy. Mintha valami állandóan dörzsölne, zavarna, akadályozna a szabad lélegzésben. Zavart a zaj, a kérdések, zavart az ismétlés (már megint ők?), a közelség.
Megfigyeltem, ha barátságtalan és hűvös vagyok, a forgalom csökken körülöttem – bár azért szelektív volt az undokságom. Azoknak nem osztottam belőle, akik nem akartak tőlem semmit. Se barátságot, se szerelmet, se segítést, se figyelmet. Akikkel csak úgy el lehetett lötyögni, nem nyomasztottak. Persze van ebben egy alattomos kis paradoxon: azt ugyan elértem, hogy békén hagyjanak, de közben elveszítettem azokat is, akik enyhíthették volna bennem azt az alaktalan rosszat, amelyről sokszor azt éreztem: megmérgez. Talán folyamatos feszültség volt bennem, és nem tudtam kezelni. Mondjuk most is van, csak szerintem egyre jobban kezelem. Még nem jól, de talán egyre…
A világnak, amelyben most élek, megvan az a vonzereje, hogy úgy tűnik: magam szabályozhatom, mit engedek közel magamhoz. Ami nem tetszik, azon átgörgetek – legyen az növény, állat, híres ember vagy online ismerős –, lenémítom, bezárom, tiltom. De ez csak látszólagos szabadság. Arra szoktat, hogy a zavaró ingert ne elviseljem vagy feldolgozzam, hanem megszüntessem. Csakhogy a másik – hús-vér – ember nem kapcsolható ki ilyen egyszerűen: visszakérdez, rosszkor szól közbe, néha halál unalmas vagy lassú, fáradt, más ritmusban él. Elkalandozik a figyelme, nem tud mindig figyelni rám. (Miért, én tudok rá?) Nem lehet lehalkítani, kikapcsolni, félresöpörni. Mintha egyre kevésbé volna természetes, hogy el kell viselnünk egymást.
Ha valaki rendszeresen lekezelően, maróan, megszégyenítően viselkedik, akkor a körülötte élők idővel nem „figyelmesebbek” lesznek, hanem megtanulnak félni a reakcióitól, vagy elkerülik őt. Első ránézésre ez csudálatos eredmény, hiszen ez volt a cél. A tüskés, elutasító viselkedés egy ideig valóban védőkerítésként működhet: az ember megkapja az áhított csendet és távolságot. Idővel azonban ez a védekezés rákeményedhet, s végül már nemcsak azokat tartja távol, akiket valóban távol szeretne tudni.
Vajon hány kavics lapul annak a cipőjében, akinek a lábát így feltörte már a múltja? És vajon emlékszik-e még arra, hogy milyen volt szabadon járni.

Mirtse Zsuzsa