Angoltanári éveim óta folyamatos harcot vívok a felejtés ellen. Nem a diákokkal kapcsolatos emlékeimért küzdök, azok meglehetősen elevenek ma is – a nyelvet szeretném az életem részének tudni, méghozzá minél jobb állapotban.

Amikor először rám ijesztett a stagnálás, a kopás, az elvesztés réme, azonnal riadót fújtam. Nem mintha valamikor is megközelíthettem volna a vágyott tökéletességet, de mégis, az a viszonylagos otthonosság, amire szert tettem a diákévek alatt, nem volt ingyen: sok olvasás, tanulás, a legkülönfélébb gyakorlási módok és élmények jelentették az árát. Ha elveszteném, egy világról kellene lemondanom, sőt, a világom egy része menne végérvényesen kárba. Így hát rendszerszintű döntést hoztam: a továbbiakban, ha hasznos információnak nézek utána, általánosabb jellegű témák után kutatok, de akár, ha (manapság) a mesterséges intelligenciával csevegek, igyekszem angol nyelven tenni. Ugyanígy hallgatok ismeretterjesztő videókat, beszélgetéseket, zenét, néha stand up comedy-t is. És persze, mindezek mellett ünnepként, verseket is fogyasztok, azzal a felszabadult örömmel, hogy immár döbbenetesen könnyen hozzáférhetőek, összehasonlítva ifjúkorom könyvtárazós hercehurcáival. Néhány területen fejlődött a szókincsem, másokon talán konzerválódott, és biztosan sok szót, kifejezést, fordulatot mindennek ellenére elfelejtettem.

Az elmúlt napokban nem sok időm volt ezen morfondírozni, jó néhány praktikus elintéznivaló nyomasztott, miközben a szokásos munkákkal is haladni kellett. Ezért is lepett meg, mikor a dolgok legsűrűjében egyszer csak felbukkant egy mondat, pontosabban szólva egy verssor, méghozzá angolul. Érdekes volt a maga meztelenségében, ahogy előállt, nyugtáztam is magamban egy apró üdvözlő mosollyal, és vártam, hogy továbbhaladjon. De nem tette. Megállt, és téblábolt a környezetemben. Felkönyökölt a szerkesztőségi asztalomra, elkísért ebédelni, jött velem hazafelé a Luther utcán, belekukucskált vacsorakészítés közben a serpenyőbe. Ha így, hát így, gondoltam, akkor utánanézek, honnan jöttél.

Beírtam néhány keresőbe, beszélgetést indítottam róla mindannyiunk barátjával, de semmi, ő is csak a vállát vonogatta. Pedig nagy tudós, ehhez semmi kétség nem fér, és csak egészen ritkán jön zavarba. Nehezen hittem el, de az enyém volt. Egészen az enyém. Akkor elkezdtem közelebbről szemügyre venni, hogy miféle nemlétező vershez tartozhat. Egy shakespeare-i szonetthez illett a leginkább. Jó, hát azért a viccnek is van határa, gondoltam, írtam én már ilyesmit, de ahogy illik, magyarul, és azért az is elég jelentős elmetorna volt. Mit kezdjek most ezzel, mit szeretne vajon velem? Nem mozdult, egy darabig legalábbis. Aztán gondolt egyet, és elkezdte odahívni a társait. Olyan sorokat, gondolatokat, sőt szavakat és kifejezéseket is, amelyekről azt hittem volna, hogy régen elfelejtettem. Felültetett egy eddig sosem látott hullámvasútra. Egy kicsit ismerős volt azért, hiszen gyakran csavar be így a versírás, hogy megfeledkezem a környezetről, de azért máskor annyira észnél maradok, hogy a keretekre mindvégig figyeljek. Próbálkoztam most is, de rettentő erős volt a sodrás, csak írtam a sorokat egymás alá, és – így utólag azt mondhatom – hihetetlenül élveztem. Persze tudnék mesélni erről a típusú örömködésről: az ember néha szinte belehal. Talán ezért is olyan intenzív és egyedülálló.

Majdnem azt mondhatom, hogy akaratomon kívül elkészült a mű. Aztán lassan kijózanodtam. Most megint a megfigyelésé volt a terep. Néztem, hogy mivel is állok szemben. Kiszakadt, ott volt előttem, immár elkülöníthető, késznek tűnő egészként. Egyben volt, működött – néhány felismerhető hibával. A ritmus bicsaklott meg egy-egy helyen, de számomra ilyen borzasan is egészen kedvesnek tűnt. Gyorsan rázártam az ablakot.

Azóta ott pihen az asztalon, a kissé szakadozóan feltört mivoltában, csinos kis hibáival, majdnem készen. Be kellene pucolni, lesimogatni róla a törmeléket, kiegyenesíteni a falait. Annyira szívdobogtató érzés, hogy vár még rám egy ilyen feladat, hogy halogatni kezdtem.

Kiszakítok majd neki egy külön kis időt, ünnepet, hogy lehessen még egyszer ajándék. (Mellyel meglepem.)

Farkas Wellmann Éva