Gizi macskám társat kapott. Nefertiti egy piros bársonykalapban érkezett, a Mikulás hozta a családnak. Már régóta vágytam egy „kék” cicára. Sokat olvastam róluk, aztán eldöntöttem, hogy a család ajándéka, amolyan neked-magamnak-féle meglepetés, egy skót lógófülű cica lesz.

A kicsi, szafaládétestű Titi hamar belopta magát a szívünkbe. Gizike, aki továbbra is uralkodója volt a háznak, nehezen viselte, hogy nem ő az egyetlen, de a pici plüssfiguraszerű cicának ő sem tudott ellenállni. Egyi ideig csak nézegette, menekült előle, nem fogadott el ételt sem, annyira meg volt sértődve. Minden más macska létezése felségsértés volt számára. Kérleltük, hogy egyen, de a kedvenc falatjainak is ellenállt. Nem engedte magát megsimogatni, néha az ágy alatt talált menedéket, mert rangon alulinak gondolta, hogy a bánatát lássuk. Titi viszont kitartóan cuki volt, próbálta megszerettetni magát Gizivel, nem értette, miért nem sikerül, pedig ő még annyira pici volt, hogy anyuka kellett neki.

Egy reggel aztán összebújva találtam őket. Gizi, aki az anyaság örömeit nem tapasztalta meg, elfogadta, és a testéből etette a kis bagolyfejű Titit. Azt hittem, rosszul látok, de nem. Titi végre mamát kapott. Megkérdeztem egy állatorvost, aki elmondta, hogy nem gyakori, de létezik az álvemhesség, és bizony tejet is tud termelni az örökbefogadó anyacica. Ettől a naptól fogva minden megváltozott. Gizike nagyon komolyan vette az anyai feladatot, etette, mosdatta, és olykor jól elagyabugyálta Titit, aki egyre ügyesebb és nagyobb lett. Néha, amikor Titi nem akart enni, Gizi a szájába vette és utánavitte a falatot. Béke volt a ciacauradalomban. Fantasztikus volt látni, hogy milyen odaadó és gondos mama lett Giziből, Titi pedig egészen különleges volt, nem csak a külseje miatt.

A skót cicákra jellemzően nyugodt, kényes szőrgombóc nem tartott nagy igényt a szolgálataimra. Elfogadta, ha simogattuk, de jobban szeretett nagyokat aludni, vagy Gizi szeretetében sütkérezni. Nem volt kifejezetten bújós, dorombolós cica, de ha eleget provokáltuk, beszállt a játékba. Nem is láttam azóta sem nála kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb cicalányt. Sosem karmolt, még akkor sem, ha nem tetszett neki a helyzet, amiben épp volt (pl. karomvágás). Cserébe rengeteget dumált, ha úgy hozta úri kedve.

Így, kétcicásan teltek tovább az évek, és én bizony már akkor tudtam, csupán a helyhiány az oka, hogy nem lettem több cica alattvalója. Sőt, abban is biztos voltam, hogy nem szeretnék cica nélkül lenni, mondjuk soha többé. Viccesen meg is jegyezték, hogy macskás vénasszony leszek, és én titokban remélem, ez így is lesz. A legjobb az egészben, hogy a baráti társaság, ami akkoriban jóval népesebb és összetartóbb volt, mint napjainkban, elfogadta, hogy a cicák az életem részévé váltak. Ha elutaztam, mindig volt, aki gondjukat viselje. A család pedig… mit mondjak, macskabolondok vagyunk, és szeretjük, hogy ez így van.

Lőrincz P. Gabriella