Betoltak a sötét kórterembe. Egy számítógép billentyűzetének kattogását hallottam bal felől. Megszólalt egy érces férfihang a zörejek irányából. Megkérdezte, miben segíthet? Mulatságosnak találtam. Ha tudnám, miben segíthet, nem lennék kórházban, otthon kúrálnám magam, és Gemini, a házi kedvencem ápolgatna.
Oldalt fordítottam a fejem. Nehezen nyíltak a pillák. Mintha összeragadtak volna. Nyilván feldagadt a szemhéjam az ütéstől.
A férfi ugyanazon a hangon újra megkérdezte, miben segíthet?
Hosszú hajú, vékony öregember volt. Ősz haja és borostája eltakarta a korát. Térdén nyugodtak a karjai. Lábai egymás mellett.
A szemébe néztem. Kék, mély tekintete volt. Hiába az éjszakai ügyelet, kíváncsiságot tükrözött. Először azt hittem, hogy ő egy unatkozó mentős, vagy betegszállító, aki a doki előkérdezője. Ki tudja, manapság minden előfordul egy kórházban. Talán azért ültették oda, hogy kikérdezzen, s ha érdemesnek talál a diagnosztizálásra, tovább tolnak az agyonhajszolt orvoshoz.
Igyekeztem rossz fényben feltüntetni az esésemet. Ilyenkor szégyelli magát az ember, nehogy azt higgyék, unalmában hívta ki a mentőt. Nálunk még ez is megtörténik: hogy azt hiszik.
Kis hallgatás után röviden közölte, hogy CT-röntgenre visznek. Hamarosan jönnek értem. Csak feküdjek nyugodtan. Aztán majd beszélünk. Ezt nyomatékosan hangsúlyozta. Ebből jöttem rá, hogy ő, aki a sejtelmes fényben Gomböntő is lehetne a Peer Gyntből, maga az orvos. Mikor megtudta, hogy én pedig lehetnék Peer Gynt, hiszen színész vagyok, hirtelen szavalni kezdett. Arany Jánostól idézett – többek között. Elhűlten és irigyen hallgattam. Bár egész életemben verseket szavaltam, akkor egyet sem tudtam volna fejből elmondani. Közben elnéztem ezt a furcsa szerzetet. Alkoholistának és dohányosnak tűnt bőrének szürkesége alapján. Jó memóriájú alkoholistának, aki biztosan így csajozik, gondoltam. Miért másért szavalna a Gomböntő szerepébe bújva ezen a késői órán?
Hosszú folyosókon át toltak be a liftbe. Éles fény késztetett hunyorgásra. Közben a betegszállítók nevetgéltek, elmosódott a hangjuk a visszhangos néptelen folyosókon.
Az emeleten volt a röntgenvizsgáló. A doktornő komótosan nyitotta ki a kulcsra zárt ajtót tolóágyam előtt. Fejemre borítottak valamit, nem néztem, hogy mit, bántotta a szememet a fény.
Mindeközben folyamatosan visszhangoztak a doki szavai a fülemben, nehezen engedtem el, akit azonnal megszerettem. Törődött kis vékony ember, pengeéles aggyal, gondolom, gyenge idegrendszerrel, aki mások megmentésére adta a fejét, és közben játszi könnyedséggel idézte kedvenc klasszikusait.
A CT-röntgenen kiderült, hogy nincs semmi bajom, zuhanásom az aszfaltra enyhe agyrázkódást, zúzódást okozott. A Gomböntő megértően bólogatott. Hosszan elemezte az állapotomat, latin szavakat hangoztatott, élvezte tudatlanságomat. Megnyerő stílusában új versidézetekkel bombázott.
Nem jöttem hiába, mondtam neki.
A Gomböntő – én már csak így hívom –, kérdésemre, hogy honnan tud ennyi verset, elmesélte, hogy kétezer kötetes könyvtárában esténként a zöld foteljében ül, olvassa kedvelt verseit, meg is tanul egyet-kettőt. Kiszámolta, hogy 130 évig kell élnie ahhoz, hogy minden könyvét elolvassa. Ez a terv.
Csendességébe burkolódzik, redőnyén átszűrődő fényében füstölgő cigarettájának hamuja a nadrágjára lepereg.
Hosszasan sorolta agyrázkódásom várható mellékhatásait, majd intett, mehetek. Elbocsájtásomkor még egy ambuláns lapot is a kezembe nyomott.
Hazafelé az éjszakában az üresen zötyögő vonat útja hosszúra nyúlt. Vágytam a zöld fotel melegére, hívogattak az elfelejtett verssorok, a polcokba süllyedt könyveim, a minden, ami lehetett volna magamnak tett ígéreteim, a hivatásom, a vállalásaim.
Otthon beültem a magam zöld foteljébe, a könyvtáram alá, és kikerestem a Peer Gyntből a Gomböntő szavait:
„Lehetnél pityke ma, szemnek fényes ék világ mellényén, ámde füled nyomorék, s ezért jutsz most a selejt kosarába, ahol gombtested a massza sorsa várja.”

Tallián Mariann