Utazni kellene. Ilyenkor, az ősz kapujában ez szökési tervnek számít. Még egy kicsit meg kellene lógni a visszarendeződés, a zárt cipő, a korábban sötétedő esték, az év lassú befelé fordulása elől.

Mennék tengerhez, hegyek közé, de ez ma reménytelen, ezért megint inkább a régi idők felé utazom. Régi folyóiratok között kezdek barangolni, az is jó ám! Bogarászni százéves, megsárgult oldalak képeit, kinagyítani egy-egy tárca hasábjait, jelentéseket olvasni arról, ami itt volt, megtörtént, belesni letűnt időkbe, amikor az emberek ugyanúgy éltek, féltek és rettegtek, szerettek, megcsaltak, elhagytak, ígérgettek és csalódtak – magukban és egymásban is.

Szeretek a régiek szokásrendjében turkálni, matatni. Habzsolom ezeket az írásokat. Van mit, hiszen számos írónak óriási hírlapi jelenléte volt – ők emelték a tárcát szépirodalmi rangra. Ha ilyen írást találok, az csemege. Íróink jelentős része talált otthont a keskeny sávokban hétről hétre, a vonal alatt vagy az oldal szélén, világpolitika és cipőkrémreklám között. (Ugyanott értesülhetünk arról is, hogy szombat este megnyílik az Astoria szouterénje – sic! –, elsőrangú zene, tánc satöbbi.)

Tárca mindenből születhetett, ahogy ma is. A tárca olyan részleteket őriz meg, amelyek a fényképről hiányoznak: milyen szagú volt egy lépcsőház, milyen tárgyakat és hogyan őriztek meg makacsul, milyen szokásukhoz ragaszkodtak akkor is, amikor már semmi értelme nem volt. Írtak arról, hogy ha nincs pénz, el kell adni a bársonygalléros öltönyt, hogy 1910-ben Tokajban jégverés volt. Hogyan, miért jó és fontos egy kávéházban órákon keresztül ülni egyetlen fekete mellett. Írtak őszökről, borokról, pártfogást kérő és kapó szende színésznőkről, kifizetetlen számlákról, egy jó – vagy egy rossz – ebédről, cipőcskékről, férfiszemet rabul ejtő harisnyákról, lábakról, kisemberekről, „modern” technikai vívmányokról, korabeli életről, méltatlan szerelmekről, egy eltűnő életmód utolsó lélegzetvételeiről. Utazásokról és megérkezésekről. Hajnalig tartó ivásokról és kártyán veszített pénzekről. Egészségről és betegségről. Sorjáznak a pesti vagy budai pillanatképek kicsi tanulságokkal, moralizálással. Vallomások arról, ahogy éltek, s ahogy szerettek volna élni. Hová mentek sétálni, családjukkal nyaralni, hol bújtak el a szeretőjükkel. Szanatóriumban kezeltetni idegállapotot, göthösséget, ízületi bajt. Vízkúra, léböjtkúra, akkor is megvoltak a minden bajra jó csodaszerek. Milyenek voltak a szállodák, a kiskocsmák, mi főtt a tűzhelyen. Az öltönyt csináltatták. Ünnepkor családi ezüst – ahol volt. Konflison utaztak, villamoson zötykölődtek. Eltűnődtek „a kellemes nőkről, akik azért voltak, hogy örömet, nyugalmat, szép hangulatokat keltsenek”. Ilyenkor csak nevetgélek magamban – régebben bosszantottak az efféle mondatok. Hogyan pótolták a nincstelenségben a kakaót, tejeskávét.

Mert a történelem mindeközben időnként odaült az íróasztalhoz, csizmás lábát feltette rá, beleszólt az útitervbe, keresztülhúzott mindent, ami tegnap még bizonyosságnak tűnt.

A háború közeledtével egyre sötétebbek lettek a hírek, tudósítások, és a tárcák témája, hangja is megváltozott: beléjük költözött a bizonytalanság, a félelem, a közelgő veszély érzete. Amikor a „közíró” már nem mer általános dolgokról írni, a tél örömeiről például.

Ezekről az írókról pár fekete-fehér fénykép maradt, ahogy a kávéházakról, régi utcákról is. Ma minden kutyafüléről képet készítünk, ha kell, ha nem. Hogy mi lesz közülük fontos, akkor még nem tudjuk. Ha viszont megírjuk, kiemeljük a végtelen számú kép és emlék közül. Akkor már tudjuk, hogy ezt át és meg akarjuk menteni. Persze beleírjuk a képbe magunkat is, akár csak úgy, hogy rajtunk kívül senki ne vegye észre, hogy mi is ott vagyunk. De ott vagyunk, hiszen mi láttuk, mi vagyunk a tanúi, hogy megtörtént, hogy megéltük. A mi tekintetünk vezeti a sorokat, a mi kezünk ütögeti le róluk a felesleget. Legyen olyan, amilyennek látni szeretnénk. Hátha egyszer valaki még elolvassa. Aztán egyszer csak azon veszem észre magam, hogy már úgy nézek a napomra, mintha egyszer majd valaki beleolvashatna.

Jó egy ilyen utazás után hazatérni az enyéimhez. Felvértez. Máshogy kezdem a reggelt.

Mirtse Zsuzsa