Kovács katáng Ferenc Napút-műfordítói és Arany János-díjas író, költő, műfordító, szerkesztő, a Magyar Kultúra Lovagja cím birtokosa. A közelmúltban kiadott interjúköteteiről, a skandináv irodalomról és sokoldalú kulturális-művészi tevékenységéről kérdeztük. – Csanda Mária interjúja.

CsM: Legújabb kötetei: Szószögek I. (2026) és Hány jó napból áll egy magyar emberöltő? (2024) interjúkat tartalmaznak, írásba foglalt beszélgetések kiemelkedő alkotókkal. Mi késztette arra, hogy ebben a műfajban eredjen kultúránk nyomába jeles költőként, műfordítóként?

KkF: A Magyar Írószövetség irodalmi portáljának szerkesztője kérdezett rá, nincs-e kedvem interjút készíteni az Olvasatba. A 2020 januárjában kezdett folyamatos munka eredményét, négy év „termését”, ötvenhét beszélgetést később ő szerkesztette kötetbe, s 2024-ben jelent meg az Orpheusz kiadónál Hány jó napból áll egy magyar emberöltő? címmel. Közben Szondi György a Napút Online portál főszerkesztője is értékesebbnél értékesebb alkotókra hívta fel a figyelmemet, akiket az ő segítségével, közbenjárásával sikerült „tollvégre” kapnom. 2020 májusában jelent meg nála az első, ami a Szószögek 1. című interjúkötet indító darabja a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában. A sorszámból sejthető, hogy nincs megállás. A 2. kötet anyaga is teljes, jövő tavasszal jelenhet meg. Az Olvasatnál is folytatódnak az interjúk, a kötet megjelenése óta újabb huszonöt jelent meg a Kaleidoszkóp rovatban.

E műfajban viszont jóval régebben kezdtem: 2025-ben volt hatvan éve, hogy a legeslegelső interjút készítettem a gimis faliújságra, egy iskolai sportnap kapcsán, majd folytatódott az egyetemen a Jövő mérnöke című Műegyetemi lapban s élő vagy rögzített beszélgetésekkel a koleszrádióban. Az általam szervezett számtalan rendezvény szereplőit kérdeztem, a ’70-es évek jeles színészeit, művészeit – aki túlélte, még ma is szóba áll velem. Norvégiában, ahol évtizedekig éltem, két magyar lapfolyam: az Ághegy és a Magyar Liget szerkesztőhelyetteseként sok beszélgetést örökíthettem meg, nagy részük az OSZK EPA oldalain is megtalálható.

CsM: Betekintve az életműbe egy sűrűn alkotó embert látok, költészet, széppróza, dráma, műfordítás, esszék, mindemellett képzőművészet: festmények, grafikák, fotók, könyvillusztrációk. És akkor még nem említettem, hogy villamosmérnöki végzettséggel a média, a filmezés világában is dolgozott. Szereti a sokszínűséget, vagy így alakult?

KkF: Szerencsésen társul és egészül ki bennem minden műfaj. Amíg fordítok, hallom a szerzők hangját, ízlelgetem élő és versbe szedett szavaikat, visszaemlékszem találkozásainkra, beszélgetéseinkre, miközben gépembe pötyögöm alkotásaik magyarrá születő hangulatát. Fellobbannak saját témáim, gondolataim, átsiklom azok rögzítésébe. Rövidpróza alakul át verssé vagy egy dráma dialógusává. Pihenésképpen egyetemi és tervezőmérnöki éveimben használt tustollam futkos a pauszpapíros mappám oldalain. Ezeket később beterelem egy digitalizálóba, s alkalmas rajzprogrammal illusztrációkká szelídítem. Amúgy a kenyérrevalót nyugdíjazásomig villamosmérnöki szakmámmal kerestem meg. Rendkívül éles az ezer felé vibráló tekintetem. Egy jelentéktelennek látszó példa: Liptay Katalin legendás rádiós a Szószögek című kötetem bemutatóját a következő szavakkal nyitotta: „A közelmúltban, Száraz Miklós György estjén, nagy ügybuzgalommal székeket szállított Kovács katáng Ferenc a nézőtérre. …Ebből én arra következtetek, hogy közösségi emberként sokszor csinálod azt, amire éppen szükség van.”

A filmkészítés és grafikai tevékenység Norvégiához kötődik: szükség lett rám, amikor felfedeztem, hogy a Norvégiában élő, a szépkorba hajló, nagyon sikeres életpályát befutott ’56-os magyar menekültekről alig valamit hallottak az itthoniak. A ’80-as évek végétől már feladatom volt a médiás diákjaink videófilm-készítési kurzusának szakmai irányítása. Kézenfekvő volt tehát, hogy feleségem, a kezdetekkor a még csak tízéves fiunk s egy osztálytársa közreműködésével dokumentumfilmeken örökítsük meg néhány jeles ’56-os életútját. A Duna TV, a Duna World és az MTV is bevette ezeket a műsoraiba, sőt ismételte is. Évente egy kisfilmre futotta az erőnkből, így tíz készült összesen. Egy szakmai jellegűről mesélnék szívesen, amit korábbi Oslo melletti munkahelyemnek, az áramszolgáltató vállalatnak készítettem egy turbina felújításáról. A lapátot a hegy egyik lankáján lévő elég nagy tó vize hajtotta meg, de nem a levezető folyó, hanem a tó fenekén fúrt függőleges, kb. 30-40 méter hosszú, másfél méter átmérőjű kürtőben lezúduló víz segítségével. A hegy gyomrában, a hatalmas, kirobbantott barlangban volt a turbinaház, az elektromos vezérlőterem, a transzformátor, az öt fős személyzet munkahelye, öltözője, zuhanya, étkezdéje. Karbantartáskor a tó fenekén elzsilipelték a vizet, én a cső aljában álltam, videóztam, fejem felett egy jéghideg vizű tóval, míg a szűk kürtőben a szerelők lecsiszolták a turbinalapátra rakódó szennyeződést. Végül felajánlották, hogy a lezúduló víz elvezetésére fúrt, enyhén lejtő folyón, mentőladikban fekve lecsoroghatok egy alacsonyabban fekvő tóba. Eközben filmezhetek – s a felvételem nekik is jól jön az állapotelemzéshez. Azzal lepleztem a gyávaságomat, hogy a kamera nem száz százalékosan víz- és páraálló.
Rajzaimról csak annyit, hogy Magyarországon és Norvégiában 1993–2015 között tíz kiállításom volt. Az első hat Színek és Formák címen I-től VI-ig sorszámozva. Szondi György áldásos kultúra-közvetítői missziójának köszönhetően 2002–2004 között nyolc bolgár városban láthatták fekete-fehér grafikáimat. Tíz év szünet után, 2025 végén az Országos Idegennyelvű Könyvtár Átriumában rendeztem egy kiállítást magam illusztrálta könyveimből s a hozzájuk készített grafikáimból.

CsM: A Norvégiában töltött több évtized előnye az is, hogy a skandináv kultúra jó ismerője – valójában én is így találkoztam az írásaival, személyével, amikor a műfordításokat közlő Nagyvilág folyóiratot olvastam, vagy tudósítottam a Nemzetközi Könyvfesztivál skandináv díszvendégségéről, egy Ibsenről folyt kerekasztal-beszélgetésről. Hogyan látja ezt a területet, a magyar és skandináv irodalom kapcsolódásait ma?

KkF: Ez nagyon-nagyon összetett és nehéz kérdés. Akár könyvet is írhatnék róla. „Disszidálásunk” célpontjául végül is Ibsen, Hamsun, Grieg, Thor Heyerdahl, Nansen és Amundsen miatt választottuk Norvégiát. Hosszú ottlétünk alatt csak két „öreg” maradt a látókörömben, de húsbavágón, már-már fojtogatva – a Magyar Művészet folyóirat őszi és téli számában kisebb tanulmányban éppen velük birkózom – Hamsunnel és Ibsennel. Érdeklődésem jobbára a fiatal norvég alkotók felé fordult. A szárnybontogató kezdőket soha nem ismerte volna meg a magyar olvasóközönség, ha írásaikat nem fordítom s nem közlöm hazai folyóiratokban, antológiákban, kötetekben. Valójában ők képviselik, közvetítik a jelenvaló norvég valóságot, a mindennapokat, a norvég „életet”. Csak a közöttük, közelükben élő író, költő érezhetett rá a fontosságukra, s fordíthatta magyarra a gondolataikat. És valós időben meg is jelenhettek, hiszen a folyóiratok fordítási rovataiban nem volt olyan hosszú a várakozólista, mint más rovatoknál. Úgy érzem, ebben rejlett az én különleges küldetésem. Most, hogy visszatelepültünk szülőhazánkba, nem tudom ezt felvállalni. Jöjjenek a fiatal magyar skandinavisztikások… Már csomagoltunk, amikor még egy utolsó igazán egyedülállónak számító akciót vezényeltem le a Napút Online portálon: norvég hónap keretében naponta egy-egy kortárs költőt mutattam be munkásságán s néhány versén keresztül. Így száznál többre nőtt azon skandináv – dán, norvég, svéd – költők száma, akiket eredetiből fordítottam, s itthon meg is jelentettem. A kérdés második feléhez szomorúan közlöm, hogy soha nem merészkedtem irodalmi szöveget norvégra fordítani. Szerkesztettem ugyan két norvég antológiát, amibe magam válogattam a magyar kortárs szerzőket, s egy kis részéhez nyersfordítást is készítettem. Szerkesztettem egy kétnyelvű könyvet , amiben egy magyar és egy norvég költő versei szerepelnek, s anyanyelvükön ők csiszolták verssé a másikójukét. Benne a grafikáim nem illusztrációk, hanem egy harmadik „szerző” független alkotásai.

CsM: A világlátottság és a hely szeretete: „oikofília”, úgy gondolom, megfér egy mai ember életében, amikor az online elérés, a távolságok rövidülése a közlekedés fejlődésével az új valóságunk. Mit jelent e kettősség Ferenc életében, és hogyan jelenik meg az irodalomban, művészetben? Gondolok itt arra, hogy a nyírségi múlt, a hazai táj szeretete akár az interjúkból is felsejlik.

KkF: Világjáró lokálpatrióta vagyok. Életem első tizennyolc éve Nyíregyházához kötődik. Az utóbbi hatvan évben már csak a szívem. Krúdyból élek. A hat hétig Sóstóhegyen alkotó Szabó Lőrincből, a szemeivel szelíden dorgáló Sipkay Barnából, elfeledett regényeiből. Erőt, biztatást az élők sugallnak: Jánosi Zoltán, Karády Zsolt, Lukácskó Zsolt, Pregitzer Fruzsina, Szabó Dénes…  Temetőben nyugvó őseim szorgalma, puritánsága gyúrt elsőgenerációs értelmiségivé. Ott vannak minden sorom mögött. Könyveim egy részét nekik, tanáraimnak és szülővárosomnak ajánlottam.

CsM: Napút műfordítói- és Arany János-díjas, a Magyar Kultúra Lovagja cím birtokosa, és több állami kitüntetésben is részesült. Hogyan látja eddigi pályáját, mit szeretne még elérni, hozzátenni az irodalomban vagy a többi művészeti ágban, és mire biztatná a követőket?

KkF: Minden kitüntetésnek nagyon örülök. A két állami közül az egyik 1999-ben, a másik 2012-ben ért utol. De tisztában vagyok azzal, hogy sok-sok jeles embert méltatlanul, sorra elkerülik az ilyesmik… Ugyanakkor itt csengenek a fülemben Pregitzer Fruzsina fontos mondatai az interjúnkból: „A kitüntetések egyszer csak szembejönnek, valamiképp meglepnek, elgondolkodtatnak, természetesen nagyon örülök nekik, de… Mindenképpen mély levegőt vesz az ember, hiszen »a léc még feljebb került«, még kevesebb lazaságot engedhetek meg magamnak…”

Kevesen tudják, hogy én tulajdonképpen egy „aranyos ember” vagyok. Háromszorosan is. A Magyar Kultúra Lovagjaként lovagrendünk székhelye Aranyosapátiban van. A Magyar Írószövetségtől Arany János irodalmi díjat kaptam. Aranydiplomámat pedig 2025-ben vehettem át a Budapesti Műszaki Egyetemen.

De leginkább arra vagyok büszke, hogy az Oslói Egyetem Bölcsészkara 2008-ban jelölt a „népszerűsítés” díjra, amit azok kaphatnak, akik egyetemi kötelezettségeiken túl is valami mással öregbítik az intézményünk hírnevét – én a munkatársaim szakcikkeinek fordításával, feleségemmel, dr. Kunszenti Ágnessel közösen pedig kollégáink könyveinek magyarításával, itthoni megjelentetésével. Esélyt sem láttam egy professor emeritus és egy elöl-hátul doktor mellett. A díjátadóra nem is készültem beszéddel, de jó volt ott hallani az idegenül csengő nevem felolvasását…
Nyugdíjasan időm megoszlik az unokák, család, az olvasás és az írás között. Felsorolásom egyben fontossági sorrend is. Szeptember végén a hetedik Határtalan magyar irodalom konferenciánkra készülünk Badacsonyban. Témám teljes címe: Az 1956-os magyar menekültek beilleszkedése Norvégiában. Az ’56-os események dán, norvég és svéd írók alkotásai tükrében. A három generációt átölelő novellafüzérem készül, mint a Luca széke. Talán a nyolcvanadik születésnapomra elkészülök vele. Hamsun emlegette gyakran: „A lovak tudják, hogy könnyebb a lejtőn lefelé, mint felfelé.” Lassúbb, ám én a kapaszkodón érzem jobban a késztetést. Biztosan rosszul vagyok összerakva… A fiatalok nem szorulnak rá a biztatásomra. De azért a bajszom alatt, halkan megjegyezném, klasszikusok befogadása nélkül, egy marék szalmától ideig-óráig, s csak pislákol a láng…

[1] Kolbein Falkeid, Vasady Péter, Kovács Ferenc: innen-onnan – versek és rajzok (Új Mandátum Kiadó, Budapest, 2003)