Négy-öt éves koromban még nemigen tudtam, mit jelent a rokonság. Azt igen, hogy vannak hozzám közel álló emberek, akikre többnyire azt mondják, rokon, de voltak szép számmal olyanok is, akikre nem mondtak semmi ilyesmit, mégis közel éreztem őket magamhoz. Egészen konkrétan a falut, ahol éltünk.

És ott volt Mama. A szüleim azért hívták hozzánk még születésem előtt, hogy legyen, aki vigyázzon rám, miután akkoriban az anyáknak a szüléstől számított hat hét után vissza kellett állni a munkába. Nehéz megfejteni, mit gondolhatott a kommunizmus erről a témáról – ismerek olyan szomorú történetet is, melyben egy magára hagyott csecsemőt már nem talált életben a hazatérő anya. Az én szüleim orvosként összesen tíz faluért feleltek, így a kötelező munkaidőn kívül is bármikor menni kellett, ha megjelent egy aggódó hozzátartozó. Gyakran az éjszaka közepén bőgött fel a csengő hátborzongató dallama.

A nappalokban azonban volt egy megnyugtató biztonság. Mama úgy érkezett hozzánk, hogy a lányai nemrég repültek ki a családi fészekből, és az édesanyját is kevéssel azelőtt vesztette el. Hogy milyen nehezékeket hordozott a szívében, azt senki nem tudta. Amikor édesanyám egy alkalommal arra érkezett haza, hogy Mama énekel nekem, leült vele, és elmondta, hogy ilyen áldozatot nem vár senki tőle. Mama viszont azt magyarázta el, hogy egy apró gyerekre nem lehet ráterhelni a gyászt, és higgye el, neki is könnyebb így. Külön kis világunk teremtődött, tele mesékkel, dalokkal, történetekkel, mély és elkötelezett szeretetben.

Onnan tudom, hogy ez így volt, hogy később is, amikor hivatalosan már nem kellett vigyázni rám, ő mindig jelen volt az életemben. Bármikor mehettem hozzájuk, akár óvoda vagy iskola után, de még a városba költözésünk után is, a vakációkban. A férje, akit később Tatának szólítottam, ugyanilyen szeretettel és kedvességgel vett körül, és ketten együtt egy olyan mintát mutattak, házastársakként is, amire a mai napig örömmel támaszkodom. Emberi tartást és tisztaságot sugároztak.

Mama a nap teljes idejében dolgozott. Kiszámított, higgadt mozdulatokkal alakította az életet: főzött, mosott, mosogatott, takarított, rendezte az állatokat, a kertet, ment a mezőre kapálni, szénát csinálni, néha kaszálni is. Otthon mindig volt télire eltett mindenféle finomság, kolbász, szalonna, lesütött hús, friss házi sajt és túró, tojás és a legfinomabb kerti zöldségek. Egy mai, feltörekvő biohacker mind a tíz ujját megnyalná, ha kóstolhatná ezeket a csodákat. Számomra a legnagyobb ajándék az volt, hogy mindebbe beavatott, vele lehettem az összes munkafolyamatban, észrevétlenül is tanulva tőle, és közben folyamatosan hallgathattam őt. Mert különös módon ezek a tevékenységek nem emésztették fel az energiáit, rám mindig volt ideje, mintha nem is a tengernyi munka lenne a legfőbb feladata, hanem hogy válaszolgasson az öt-hat éves kisgyerek, későbbi kamaszlány minden jelentéktelen kérdésére. Korábban fejből tanította nekem a gyerekverseket, történeteket, énekeket, aztán mikor én hoztam oda Ady istenes verseit, azokról is nagyon szívesen elbeszélgetett. A Mama, kérlek, pihenj egy kicsit-típusúkönyörgéseimre rendszerint ugyanaz a válasz jött: Majd Bőmezőben. Izgatott ez a határrész innentől, hiszen jártunk mi már mindenhol: Berecken, Lukucsban, a Dénes erdeje környékén, mind a négy kivezető út irányába fordultunk már, de hát mit lehet tenni, ha egyik helyszín sem volt alkalmas Mamának a pihenésre. Reméltem, hogy hamarosan eljutunk oda, de addig is elképzeltem: egy tágas, szép mező, tele virágokkal – csakis a legkáprázatosabb lehet, ha az én igényes Mamámnak ez felel meg.

Időközben felnőttem, és egyre több időre szakadtam el ettől a biztonságot nyújtó, melegszívű közegtől. Azért az élet minden fontos pontján leültünk újra beszélgetni. Kíváncsi voltam, hogy mi a véleményük egyik-másik tapasztalatomról, döntésemről. Néha elég volt egy-két szinte véletlenszerűen megfogalmazott, bölcs gondolat, és hirtelen világosabban láttam a további utat. És sokat jelentettek az emlékidézések, hogy ez az álomszerű mesevilág, amit őrzök, nem csupán az én képzeletemben létezik, hanem továbbra is osztozunk rajta.

Élete utolsó szakaszában, minden ellenkezése dacára, Mama pihenni kényszerült. Nehezen viselte. Amikor elvesztette az eszméletét, felhívtak, hogy valószínűleg már nincs sok ideje hátra. Kértem Tatát, hogy tartsa a füléhez a telefont, hogy hadd szóljak még hozzá néhány mondatot. Akkor hirtelen felemelte a kezét és elmosolyodott. Két nappal később már az éjszakai vonattal robogtunk haza a lányommal a temetésre.

Amikor az udvaron tartott szertartás után elindult a gyászmenet, valaki megjegyezte, hogy ebben a melegben érdemes lenne vizet vinni magunkkal a temetőbe. Alszegtől elég hosszú az út Bőmezőig.

Farkas Wellmann Éva