Azt veszem észre, hogy bár negyvenhét éves vagyok, megjelent tizenöt könyvem, és nem naiv művészként, hanem önmagára reflektálni képes gondolkodóként írok és alkotok, valahogy még mindig és mindegyre utamba kerülnek olyan jótét lelkek, akik kéretlenül megmondják, mit nem csinálok jól az irodalomban, mit kéne csinálom, hogy igazán jó legyen/legyek, és ha akarom, ha nem, ezek tükrében értelmezik az eddigi könyveimet.

Félreértés ne essék: nem a hivatalos kritikáról beszélek. Azzal nincs bajom, akármennyire is lehúzó vagy dicsérő, a kritikusnak joga van hozzá, legtöbbször nem is ismerjük egymást, vagy csak futólag. (Meg hát a hasznáért – egyébként van neki? – tűrni kell az olykor óhatatlanul vele járó fájdalmat.) Nem, én a közvetlen környezetemből érkező, többnyire engem jól ismerő „szakmabeli” vagy afféle emberekről beszélek, akik megengedik maguknak ezt – nyilván azért, mert eddig azt tapasztalták, hogy nyugodt és konfliktuskerülő pofa vagyok, akinek ezért aztán jól be lehet olvasni, kicsit önnön nagyszerűségüket és hozzáértésüket fitogtatandó, mert úgysem szól vissza, nem fogja öklével védeni verseit, mint Troppauer Hümér („Én vagyok az első költő, / aki nem penészes szájával, / hanem öklével védi verseit”, áll a Hümériáda című kötet Én egy virág vagyok című versében, melynek utolsó két sora is igen figyelemre méltó: „Én egy virág vagyok, / mernétek tagadni, ti szarok?”).

Megengedik, és olyanokat mondanak, hogy fiam, ez most rossz lett, megkíméllek egy csalódástól azzal, hogy elmondom; a te érdekedben gyalázom meg a művedet; elemzik a könyvemet, mint valami egzotikus csodabogarat, és megállapítják, miért nem jó; megmérik és kevésnek vagy túl soknak találják, és így tovább: napestig sorolhatnám.

Pedig/És csak azt nem veszik észre, hogy nem rólam vagy a művemről beszélnek, hanem saját magukról: a saját eszméiket, irodalomról alkotott képüket, ideájukat és ideáljukat, műveltségüket és olvasmányaikat kérik számon… rajtam. Nem, véletlenül sem magukon, hanem rajtam. És amit még nem vesznek észre, ami fel sem tűnik nekik: én nem kértem tőlük véleményt. De nem ám… szarok én a véleményekre (erről később) – ők kéretlenül jöttek oda károgni.

És hogy miért szarok a véleményekre?

Talán mert nagyképű és bunkó vagyok? Lehet, de szerintem nem.

Én tudom, honnan hová akarok eljutni az irodalomban és a saját pályámon; hosszú és ronda az út, de nem érdekel, semmi más nem érdekel, ez az egyetlen célom az életben. És pontosan tudom, hogy ehhez miket kell megírnom, illetve miket írtam meg eddig. Integráns eposz ez, minden egyes darabja illeszkedik a többibe/-hez, kiteljesedő puzzle, így tovább. Lehet, hogy most éppen egy olvasója sincs, és az is lehet, hogy több ezer van – ez mind nem számít, mert látom a célt, és haladok feléje megállíthatatlanul. Érzem, hogy jól csinálom, mert ha nem, a hamisságot jelzi az önkritikai rendszerem, amelyik sajnos olykor még túl erős is. De ez egy egyedül végigjárandó út – ahol semmi szükség nincs a károgókra. Nem mintha el tudnának téríteni, dehogy: csak éppen értékes energiákat szipkáznak el azzal, hogy a kéretlen okoskodásaikra valahogy reflektálnom kell.

Mert olyan kis udvarias fiú vagyok.

Megköszönni, még ha ostobaságot mondanak is.

Hálás lenni. Leveleket irkálni, sört fizetni az értéke…telen tanácsért.

De nekem nincs ehhez kedvem. Sokáig volt, ha kedvem nem is, de muszájságom: csináltam. Megaláztam és lealacsonyítottam magam, az iskolát végigjártam, az inaséveket tisztességgel és alázatos szívvel kitöltöttem és leszolgáltam. Most viszont már öreg vagyok, és jó pár könyvet írtam, azt hiszem, tudom, mit csinálok. Ha meg nem, az is az én bajom: az én renomém, olvasóim, elvesztett olvasóim. De kéretlen tanácsokra immár nincs szükségem – mondjátok nyugodtan, hogy önélzetes kis latol vagyok, mert így van.

Egyébként soha nem kértem tanácsot írásilag, vagy ha kértem is, csak alakoskodásból, hátsó szándékkal, valami másnak a céljával. Hadd érezze fontosnak magát az, akitől éppen kérek, és intézzen el nekem valamit. De közben magasról hánytam rá a fittyet. Nem érdekelt soha senki véleménye – tudom, mit akarok, és pontosan azt írom meg, még akkor is, ha vénasszonyok potyognak az égből, és akkor is, ha senki nem olvassa. Akkor is, ha.

És mostantól nem leszek udvarias sem; nem hallgatom végig a szuszogva elmondott okoskodásokat, amit nem kértem (és mivel – ismétlem – soha nem kérek, még véletlenül sem kéne kapnom), hanem szépen veszem a kalapomat, és továbbállok.

Mert mi tud történni? Mit veszíthetek? Jobban nem lesz állásom? Jobban fog fájni a derekam? Rákosabb vagy rákgyanúsabb leszek? Ugyan, dehogy. Megyek végig az úton, és hagyom, károgjanak a hollók, varjak. Letéríteni nem tudnak, sohasem tudtak, de most már perlekedni sem állok le velük. Le velük.