Idén 54. alkalommal adott otthont Tokaj városa a Tokaji Írótábornak. A közös gondolkodáson, az írókat érintő égető problémák megbeszélésén túl mindig van valami plusz, ami évről évre visszahozza Tokajba a táborozókat: a kapcsolódás. Bár az írás magányos műfaj, az írók egy része mégis szereti a társaságot, még ha csak rövid időre is. Két stabil, nagy múltú találkozási pont van a magyar írók számára, az egyik az Ünnepi Könyvhét, a másik a Tokaji Írótábor. Nemcsak együttlét ez, hanem valamiféle tisztelgés is az elődök előtt. Egyfajta történelmi ragaszkodás. Ez a ragaszkodás vesz erőt rajtam, amikor indulok a táborba, amikor nincs kedvem, de kimegyek a könyvhétre, amikor tudom, hogy a Magyar Írószövetség épülete már szinte életveszélyes állapotban van, én mégis szeretem. Szeretem, akár a régi képeket, régi bútorokat, pedig tudom, sosem volt az irodalmi élet nyugis és szeretetteljes. Ugyanakkor azt is tudom, hogy sok jó kapcsolat, sok híres barátság ott kezdődött a Tokaji Írótáborban, az Ünnepi Könyvhéten, a Magyar Írószövetség falai között. A lélekmegrontó álmodozás talán megbocsájtható ebben az esetben.

Már a megérkezéskor az az érzés kerít hatalmába Tokajban, hogy itt jól fogom érezni magam. Az utcán ismerősök jönnek szembe velem, minden borozó teraszáról nagy nevetések vagy nagy viták hangja hallatszik a borízű éjszakákba nyúlóan. Ez a három nap erről szól. Ölelések, néha könnyek is, tervek, ígéretek – csupa olyan dolog, amitől emberek vagyunk, amitől reménykedünk. Ahol a Tisza és a Bodrog találkozik, ahol a tokaji hegyek ölelésében csöndes hajnalokon gólyapár kelepel a villanypóznán, miközben suta verssorokat vetek a papírra, oda visszahúz a szívem minden évben.

Készült már és készül majd még sok beszámoló az idei együtt töltött három napról. Leírják az adatokat, hogy hányan voltunk, hány előadást tekinthettünk meg, kik és milyen díjakat vehettek át idén, de én nem ezekről akarok szólni, hanem arról, hogy hiányoznak, akik már nem lehetnek velünk. Arról, hogy örülök az újaknak, a fiataloknak. Arról, hogy milyen jó a reggeli kávé, amikor olyan emberek társaságában vagyunk, akiket már egy éve vagy régebben nem láttunk. Arról is, hogy esténként kiültem kicsit az erkélyre, és a távolból hallatszó nevetésekből tudtam, hogy jó helyen vagyok. Emlékeztetem magam, hogy bőségesen van miért hálát adni, akár egy kedves gesztusért, akár azért, ha valaki segít fölvinni a bőröndömet, akár azért, mert finom étellel kínálnak. De leginkább mégis talán azokért az emberekért, akik körülvesznek. Akikkel, mint egy nagy család távoli rokonai, néha nagyot vitatkozunk, aztán a végén mégis megöleljük egymást.

Ilyen volt nekem idén a Tokaji Írótábor, emlékezetes, tanulságos és vidám. Még tart egy kicsit az élmény, mint egy utórezgés; még emlegetni fogjuk, ha összefutunk, még rágódunk dolgokon, még megírjuk. Azt remélem, hogy sokunkban hagyott az idei tábor is maradandó élményeket, amiket érdemesnek tartunk papírra vetni. Apró örömök ezek, konzerválom őket, hogy télen legyen miből csemegézni, ha jönnek majd a hideg napok.

Lőrincz P. Gabriella