Nagy Koppány Zsolt írása az Irodalmi Magazin Gyógyítás című számáról

A betegség, a gyógyulás esélye (vagy annak hiánya) és – elsősorban – a betegség kezelésének eszközei, jelesül a gyógymód, a gyógyítás kézzelfogható és csak szellemmel „fogható” eszközei az emberiséggel egyidősek – a sóvárgás, a kutatás ezek után úgyszintén. A megközelítések mindig idealisztikusak, mindig a gyógyulás reményét hordozzák magukban, és ez mind a róluk való beszéd hangnemére, mind a róluk való beszédről való beszéd hangnemére igaz.

Összbenyomás szerint az Irodalmi Magazin kitűnő, Gyógyítás című száma is hordozza ezt az idealisztikus hangot, de a magazin szerkesztőitől megszokott magas színvonal és teljességre törekvés ugyancsak tetten érhető. Ezt a koordináta-rendszert – szokás szerint – már az előszó vonatkozó passzusai megrajzolják: „Kiadványunk az egészség holisztikus megközelítését alapul véve, az ókortól napjainkig tartó (irodalom)történeti áttekintéssel, kurrens szövegelemzésekkel, valamint a kultúratudomány, az orvosbölcsészet és a biblioterápia legújabb eredményeinek közlésével nyújt átfogó összegzést az olvasás és írás testre, lélekre és társas kapcsolatokra gyakorolt pozitív hatásairól. Megidézzük a ráolvasások korát, a költészet érzelmi aspektusait hangsúlyozó századokat, foglalkozunk a rákbetegség, a mentális zavarok, illetve a szellemi hanyatlás nyelvi reprezentációival a közelmúltban és jelenünkben, továbbá a szövegalkotás és -befogadás távlatokat nyitó szerepével a traumák feldolgozásában. Kitekintünk a fájdalom kifejezhetőségének elméleti kérdéseire is, mese- és prózaelemzéseken, orvosírók művein, gyermekregényeken, valamint klasszikus és kortárs verseken keresztül, bemutatva a szenvedés és a betegségből felépülés esztétizálásának gyógyító funkcióit. A medicina, a pszichológia és a poétika termékeny találkozásait, továbbá ennek jelentőségét az egyéni és közösségi jólét fenntartásában az interjúk és tanulmányok mellett személyes hangvételű esszék és szépirodalmi válogatásunk darabjai is bizonyítják.” (Mivel az utolsó előtti tételbe én is bátorkodtam írni, kicsit érintve lévén aligha tudok objektív maradni, de azért igyekszem.)

Ez a bevezető annyira komplex és informatív, hogy tulajdonképpen csak a tartalomjegyzéket kellene idemásolnom, és kész is volna az ajánlás, de ehelyett arra gondoltam, hogy válogatok néhány delikát idézetet, amolyan kedvcsináló gyanánt, hátha így még több olvasatolvasó kap kedvet ahhoz, hogy eredetiben és a maguk teljességében is végigböngéssze ezeket a magas színvonalú szövegeket.

Az első idézet a Kulcsár-Szabó Zoltánnal, az ELTE BTK Összehasonlító Irodalom- és Kultúratudományi Tanszékének egyetemi tanárával, az MTA levelező tagjával készült, Gyógyíthat-e a szöveg? Horzsolhat-e a nyelv? című szövegből származik, annak is a legelejéről: „Az európai kultúra számára alighanem máig ható érvénnyel az arisztotelészi katarzisfogalom jelölte ki az irodalom hatásáról alkotott elképzelések kereteit. Kisebb könyvtárnyi szakirodalmat írtak arról, pontosan miként értendő a kategóriát szemléltető két szenvedély (a részvét és a félelem) és az, hogy mit jelent az ezektől való megtisztulás vagy ezek megtisztulása.” Ugyancsak ő mondja az alábbi tisztázó jellegű mondatokat a naplószerű, autobiografikus betegségtörténetek kapcsán: „A napló narrátora elvileg nem rendelkezhet rálátással az előadandó történet egészére. Kicsit leegyszerűsítve akár azt is mondhatnánk, egyedül a naplószerű narráció biztosítja egyfelől azt, hogy a betegség vagy a fájdalom tapasztalatára ne települjön rá a diadalmas gyógyulás perspektívája, másfelől egyáltalán a tanúságtételt arról, amikor rosszul végződik a történet.” És még egy magvas megállapítás tőle: „A 18. században a regény felívelésének nagy korszakával felmerül az olvasás terapeutikus hatásával szembemenő »diagnózis« is, miszerint az olvasás akár egyfajta betegség is lehet. Nemcsak rövidlátóvá és löttyedtté tesz, hanem például kiszigeteli a könyvmolyt a szociális cselekvés világából, esetleg – ezt már Platón is szóvá tette az Államban – gyengíti az erkölcsi integritást.”

Lövétei Lázár László saját magát és korábbi, „betegségfeldolgozó” kötetét illető elemzését teljes egészében idézni kellene itt, de mivel erre nincs mód – és különben is benne van a lapszámban! –, a jövő, egyelőre még csak formálódó írógenerációi számára inkább Arany Zsuzsanna Csáth Géza és Németh László orvostudományi tárgyú írásairól írt, Szeretném Hippokratészt eredetiben olvasni című, rendkívül alapos munkájának kezdősorait idézném: „William Somerset Maugham szerint nem kell jobb iskola egy írónak, mint néhány év orvosi tevékenység.” Ezzel az elgondolkodtató idézettel zárom ezt a kis ajánlót, kapjanak kedvet, gyógyítsanak és gyógyuljanak, akár ön-vonalon is, és mindenekelőtt: olvassanak. A gyógyulás kedvéért, vagy csak úgy önmagában, az öröméért. 

(Irodalmi Magazin: Gyógyítás; 2026/2.)