Körülöttünk halálok esnek. Nem egyenlő mércével mérjük őket. Van, akinek a halála fölött udvarias közömbösséggel térünk napirendre, van, akié őszinte szomorúsággal tölt el, de van olyan is, akinek az elmúlása egyenesen felháborít: ezt meg hogy képzelik!

Öregedvén halottaim leltára is egyre gyarapszik, míg végül én is belekerülök a mások leltárába. Kik nekem a legfelháborítóbbak? Galsai Pongrác író, jó nagy darabot vitt el belőlem. Nyolc évig voltunk szerkesztőségi kollégák, nem voltunk barátok, a hiányától mégis csupán évek alatt csillapodó légszomjat kaptam. Van viszont egy trükköm vele kapcsolatban: újraolvasom a könyveit, tucatszor a Hipochondert, így csempészem vissza a jelenembe. Aztán egykori katonatársam, egyetemi évfolyamtársam, becenevén Atyus, szeretetben bukdácsoló, nagyszívű ember, sajnos neki sem voltam közeli barátja, a halála mégis nagy lyukat ütött bennem. Ibolya doktornő, test és lélek háziorvosa, archimédeszi biztos pont a világmindenségben, ahová a bajban odarögzíthettem magamat. Erről a biztos pontról le lettem oldva. Apám, akiről könyvet kell majd írnom, hiszen mindenkinek könyvet kellene írnia az apjáról, a hozzá legközelebb álló idegenről.

Be nem tölthető hiányt hagyott Kolozsvári Papp László, ő is író. Igazából alig ismertem, talán ha ötször találkoztunk, mégis mintha belőlem vitt volna el egy darabot a másvilágra. Véletlen volt a találkozásunk, mint a legtöbb találkozás. Egyidőben apró, egyszemélyes antikváriumom volt a budapesti Almássy téren, másfél év alatt annak rendje és módja szerint meg is buktam vele, de addig, amíg nyitva volt, olykor különös emberek tévedtek be hozzám. Egy nyirkos téli napon Papp Laci is így szuszogott le a lépcsőn a vastag testével, télikabátban az alagsori üzletbe, látta a feliratot, behozta a kíváncsiság.

Antikváriumban amúgy is beszélget az ember, de vele nem is lehetett nem beszélgetni. Ott mutatkoztunk be egymásnak, de mint akik mindig is ismerősök voltak. Utólag többször próbáltam megfejteni, hogy mitől volt az első perctől ilyen természetes a beszélgetésünk. Inkább rajta múlhatott, a természetességén, hogy nem akart valamilyen lenni, nem akart megtudni és elmondani, csupán könyvvel a kezében szót váltani.

Attól kezdve időnként bejött, matatott a könyvek között, kezébe vette valamelyiket, belelapozott, közben beszélgettünk. Fontos dolgokról is, a régi kiadású Vernékről, az Olcsó Könyvtár köteteinek illatáról, az elmúlásról. Gyerekkorom nagy horgászkalandját meséltem neki, karikára hajlott a bot a nagy hal húzásától, aztán a hal leakadt, elment, én meg ott maradtam akkora ürességgel a lelkemben, amilyet azóta sem éreztem. Ha meghalok, kérdeztem, hová tűnik ez az emlék a mindenségben, ki őrzi meg? Mindent meg kell írni, válaszolta Papp Laci, ez az egyetlen módja, hogy fellázadjunk az elmúlás ellen. Már ha lázadni akarunk. A Kolozsváron egyedül élő idős édesanyjáról mesélt, aki még eljár kártyázni a barátnőivel, de élni már nem akar, szeretné abbahagyni az életet. Ezen eltöprengtünk mind a ketten. Együtt akartunk elmenni Kolozsvárra, megbeszéltük, hogy megmutatja nekem, az én szememmel újra megmutatja magának a szülővárosát, ami neki fontos belőle.

Egy idő után nem jött. Hónapok múltán egy másik antikváriumban futottam össze vele. Le volt fogyva, és ez megijesztett. Súlyos beteg vagyok, mondta fáradtan, visszatette a polcra a könyvet, amit a kezében tartott, és elköszönt. Néhány hét múlva meghalt, hatvanöt évesen. Most majd önmagamban kell őt Kolozsvárra elvinnem, az én szememmel kell kettőnknek megnéznünk a várost.

Bencsik Gábor