Még néhány méter, és elérem a medence túlsó partját. Mögötte hatalmas fenyők, nyárfák, szeretem nézegetni úszás közben, ahogy a hámló törzsű, árnyat adó, öreg platánokat, és a medence szélén ülő embereket is. Szeretem meglesni őket. Napszemüveg van rajtam, háhá, úgysem tűnik fel senkinek. Egy idős férfi vonja magára a figyelmemet. Muszáj észrevenni, mert derékig érő, hófehér szakálla van. A teste arányos, jócskán napbarnított, csillognak rajta a vízcseppek, derűsen mosolyog a semmibe, nagyjából úgy néz ki, mint egy végtelen sok éves jógi. Nem fél a Naptól, ő még úgy tanulta, hogy a napsütés jó, dévitamin satöbbi. Egyedül van, éppen így jó neki. Nézi a vizet, a medencébe ugráló srácokat, akik fütyülnek a tilos táblákra, zajosak és jókedvűek. Visszanéz az elmúlt évtizedeire is talán – hány éve járhat ki vajon ide. Mereng. Kedvét leli mindabban, amit lát. Próbálom elképzelni szakáll nélkül, fiatal férfiként – nem megy. Eggyé vált már a szakállával, a mögötte lévő évtizedekkel.
Elérem a túlsó partot, tartok pár perc pihenőt, ez a legjobb, a jutalomfalat. Kikönyökölök a csempékre, innen már nem illik bámulnom őt. (Vajon bemegy még a vízbe?) Pár perc múlva visszafordulok, és újra úszni kezdek, ma utoljára. Hat óra lehet. Ugyan hétig nyitva van a strand, az utolsó órában azonban, bár meleg van, már nem süt a Nap. Mert ahogy az augusztus is, úgy az augusztusi strand is fél lábbal az őszben áll. Nem lesz kedvem újra vízbe menni. Jobb heverni az árnyas, régi fák alatt a fűben, strandágyon. Pihenni, olvasni, beszélgetni vagy elcsendesülni – esetleg kósza gondolatokat kergetni. Voltam vízben végül is eleget.
Korábban jön az este is: fél kilenckor már sötét van. Ez nem ér. A minap egy kendőt is a vállamra kellett terítenem, mert fáztam a teraszon. Ki hallott már ilyet. Pedig olyankor még szeretek ott üldögélni, írni csak úgy, szöszölni a naplómmal, hallgatni a végtelen tücsökciripelést. Nem sietni sehová. De most még nyár van, meg kell élni, ki kell pipálni mindent, amit nyáron kell, illik, muszáj. A nyáresték különösen fontosak, egyet sem szabad elveszíteni. Azt mondják, nyári estéken bármi megtörténhet.
Vajon tényleg törekednem kell erre a „mindenre”?
Nem érzem a torkomban szorítást, hogy egész nyáron nem lóbáltam a lábam a vízbe egy stégről éjfélig valahol, bárhol. Lóbáltam napközben, de nem éjszaka, ez igaz. Pedig anélkül állítólag nincs magyar igazság. Szerintem meg van. Nem tervezem még gyorsan megenni az összes görögdinnyét, mert huszadika után már fölösleges, jön Lőrinc, aztán lesz nemulass a dinnyéknek, gyorsan fagyi, gyorsan tó, gyorsan naplemente, mert mindjárt szeptember van. A Balatonra sem akarok még egyszer lemenni, ha már a tengerhez nem tudok. Nem voltam kertmoziban. Nem sütöttem szalonnát – mondjuk azt ősszel jobb is szerintem. Nem koktéloztam a kerti medencében Rezsőnél. Ki kell használni a jó időt – mintha a napsütés valami lejáró kupon lenne. Most kell enni, amíg még van. Mert mindjárt vége. Ahogy az eperszezonnak is vége lett, a spárgának is. És persze kötelező teraszon vagy szabadban reggelizni, vacsorázni, mert már ki tudja, meddig lehet, akkor is, ha a darazsak is ugyanígy döntöttek, és mindent megtesznek, hogy megrongálják az Édenemet.
És csak sorolom, sorolom az egyre hosszabb listát, amit nem tettem meg, és semennyi veszteségérzetem sincs. Nem futok versenyt őszibarackkal, naplementével, a strand zárásával, a szabadság maradék pár napjával. Nem lesz a főtt kukorica csemege helyett erkölcsi kötelesség. Azért a kamrába lépve gyanakodva méregetem a lekváros üvegek számát, vajon elég lesz-e, kitart-e jövő nyárig. S vajon a Perseidákat sikerül-e megnéznem, ahol éppen leszek, onnan. (Miközben e sorokat írom, épp utazni készülök.)
Van egy ismerősöm, aki számolgatja, hogy a strandbérletéből hányszor tud elmenni, mert jaj, ha nem járja le, azzal az erővel vehetne napijegyet is. Ha csak egy szűk órára is, de ha nem esik és fúj, minden nap kijár, leússza a megfelelő számú hosszt, mert ugye a bérlet és az ár-érték arány. Nem kicsinyességből teszi, mert nem kell számolgatnia a pénzt, hanem játékszenvedélyből. Megértem valahol őt is, bár erre képtelen lennék.
Pedig a nyár tényleg imádnivaló a színes, bódítóan lakkozott lábkörmökkel, sarukkal, éppencsak-ruhákkal, mezítlábas estékkel, felhevült stégekkel, sünitatókkal, jegeskávéval, dinnyemagköpködéssel, vizes hajjal, nyári flörtökkel és záporokkal, az éjszakai üzemmóddal, a szent semmittevésekkel. Ha pedig lejár valaminek a szezonja, megrántom a vállam. Jön a következő. Lesz alma, körte, aztán tök, mézeskalács. És mennyire jó, hogy így van ez.

Mirtse Zsuzsa