Mellesleg meg akar halni, mondja, miközben a tányéromba szedi a tegnapról megmaradt felmelegített paprikás krumplit. Anyádról beszélek, teszi hozzá, aztán káromkodik, mert a forró étel megégette a nyelvét. Ülünk, és kanalazzuk a krumplit, nem beszélünk, én arra gondolok, magamhoz kellene venni anyámat, hogy segíthessek rajta, neki meg az járhat a fejében, hogy most jó áron lehetne eladni anyám lakását, mert fenn vannak az ingatlanárak. Ehhez persze az kellene, hogy mielőbb meghaljon.

Aki nem akar élni, azzal nem lehet mit tenni, mondja, majd arról beszél, hogy számtalan hasonló esettel találkozott már. Egyszerűen csak feladják, magyarázza, nem akarnak sem enni, sem inni, nem mozdulnak ki a lakásból, nem beszélnek senkivel. Nem erőltethetjük rájuk az életet, mondja, és közben a haját igazgatja.

Nem akartam, de rám beszélte, hogy ma ebédeljek vele. Az hiszi, hogy ettől barátnők leszünk? Azt hiszi, nem veszem észre, hogy annak örülne, ha anyám többé nem nyitná ki a szemét? Eltartási szerződést kötött vele, cserébe a szakszerű ápolásért, ha majd egyszer eljön az idő. Így magyarázta anyám, amikor megtudtuk, hogy egy vadidegennel efféle megállapodást írt alá. A nő szakképzett ápoló, nincs senkije, semmilye, anyám a kórházban ismerte meg, összebarátkoztak. Aztán a tudtunk nélkül eltartási szerződést kötöttek, mi már csak azt vettük észre, hogy ez a nő anyámnál lakik a kis szobában.

Tavalyelőtt dedikált könyvet kapott tőlem ajándékba, rá se nézett, úgy tette félre. Anyám leszidott, amikor megtudta a könyves sztorit, azt mondta, máskor valami hasznos és drágább ajándékot vigyek a lakótársának, nehogy emiatt megharagudjon rá is, aztán baj legyen köztük. Legközelebb ajándékkosarat vittem, figyeltem rá, hogy legyen benne csokoládé, bor, kávé, drága tea és mindenféle gourmet nyalánkság. Jó sokba került. De arra gondoltam, nem gond, anyám jóléte megéri. Ennyit csak megtehetünk érte, ha már nem tudunk mindennap vele lenni. Meg hát itt volt a nyár, nem sokat voltunk itthon, az átlagosnál is kevesebbet néztünk rá.

Pont ezért nem vettük észre, hogy három hónap alatt húsz kilót fogyott. Olyan aprócska, hogy nem látni a testét a paplan alatt. Fehér haja, mint a frissen esett hó – a régi karácsonyokat idézi. Csak ilyenkor ettünk datolyát, a kedvencünk volt. A szomszéd Eszti nénitől kaptunk, akinek a fia külföldön dolgozott. Ő hozta a datolyát az édesanyjának, ő meg nekünk, a szomszéd gyerekeknek adta. Nőjetek nagyra tőle, mondta, és mosolygott. A végén már ő sem akart élni, kérlelte a gyerekeit, hogy hadd hagyhassa félbe a kemoterápiát.

Anyám nem rákos, és a véreredményei azt mutatják, hogy a korához képest jó egészségi állapotban van. Csak az élet iparkodik kifelé belőle. Gyerekkoromban mondta ezt mindig nagyanyám, ha valaki haldoklott. Úgy képzeltem, hogy az élet az ember jobb lábfejének legnagyobb ujján keresztül szökik ki a testből. Figyeltem, hátha megleshetem, amikor kibújik. Egyszer úgy hittem, hogy látom a testből kifelé iparkodó életet. Akkor, amikor nagyapám nagybeteg volt. De később rájöttem, hogy az, amit akkor láttam, még nem az élet volt, csak a remény távozott nagyapámból. Aranyszínű volt, és ahogy áthaladt a szobán, lassan kifakult.

Anyámon vastag kötött zokni van, nem látom a lábujjait, mosolygok, mert az jutott eszembe, hogy a zokni talán meggátolhatja, hogy az élet kiszökjön anyám testéből. Adjak rá még egy zoknit vagy cipőt is, hogy még tovább tarthassam itt? Aki meg akar halni, azt nem lehet itt tartani, mondja ismét az ápolónő, miközben egy puha kefével megfésüli anyám haját. Rám néz, és azt kérdezi, inkább te szeretnéd csinálni?

Éjjel arra ébredek, hogy egy fénynyaláb áthasít a szobán. Mögötte havazik, a frissen esett hó betakarja a cseresznyevirágokat. Anyám kis seprűvel a kezében járkál a fák között, és lesöpri a havat minden egyes sziromról. Nincs rajta a vastag kötött zoknija.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.