Néha a recenziós példányokat vagy a régi, megunt könyveimet eladom. (Nyugi, tesó – aki dedikáltál nekem könyvet –, a tieidet kicsit drágábban; vagy annyira jófej vagyok, hogy egyenesen kitépem belőlük a dedikációt, ízléses cikkcakkal díszítve a [szenny]címoldal belső szélezetét!)
Nem valami nagy üzlet, úgyszólván nulla, ha Önök is megnézik, mennyiért futnak a használt könyvek mondjuk a moly.hu-n, simán dobnak egy hátast. Olyan 500-tól 1000 forintig többnyire – jó esetben. Persze, egy ilyen mezsgyén a 2000 forintos eladási sikerár már valódi… sikerár.
Nem történt ez másként hősünkkel, azaz velem sem: egy közepesen érdekes könyvet recenzáltam meg, aztán mivel az irodalom (és persze a művészet) végtelen, a könyvespolcom viszont véges, és ahogy a dolgok állnak, nem is lesz szélesebb, sem tágasabb, úgy döntöttem, eladom. Újonnan megjelenve volt vagy 6000 forint, én 2000-ért raktam ki, így aztán sitty-sutty, pár hónap múlva el is vitte valaki nagy vonakodva.
A Spar előtt szoktam átadni a könyveket, lódenkabátban, álszakállban, napszemüvegben, pocakkal (ez sajnos saját, de mindenkit megtéveszt, amekkora), nehogy felismerjenek, mert akkor nem állok jót magamért, akarom mondani nem állnak jót értem: még híre menne ugyanis, hogy milyen kétszínű mocsok vagyok, hogy az ingyen kapott könyvet olcsón eladom satöbbi. A nevemet mindig Zolira változtatom, hogy könnyen meg tudjam jegyezni, kár, hogy telefonon (bámulatos, hol tart manapság a telekommunikáció…) kiírja az igazit is, így hiába a lódenkabát, jönnek a vevők, s aztán csodálkoznak, hogy akkor most hogy is van ez az egész, tényleg én vagyok-e az a világhír…telen író, vagy akkor Zoli vagyok, vagy mi a tökük van, de aztán gyorsan viszik a könyvet, elvégre ezért jöttek.
Nem is tart sokáig egy ilyen akció, pénz ide, könyv oda, csókolom, bár én egy kicsit azért beszélgetnék, akár a könyvről is, olyan szellemi sivárság van manapság mindenütt, hogy jólesne, és lám, a közös könyv összeköt, de senki nem áll meg csevegni, és engem is rohaszt a lóden, kivált ebben a kánikulában. Így aztán többnyire csak állok báván és bávatag, a pénzzel a kezemben, a népek meg néznek, milyen ódivatú vagyok, hogy nem kábítószert árulok, tiszta kínos ez a könyvbiznisz.
A minap is – tehát – ott álltam a 2000 forinttal a kezemben, és egyszer csak belém hasított, vajon nem tékozoltam-e mégiscsak el fent(nem)nevezett könyvet: (pláne) ilyen olcsón. Mert a könyv bizony valuta. (?) Vagy hát volt valaha. De még lehet. Persze, tudjuk, hogy nem lesz. Ennek az egész könyvdolognak egyszer s mindenkorra: lőttek. De akkor is kételyt a gyötör, hogy nem-e volt-e ez-e az-e egész-e eltékozolva-e. Ehh, legyintettem, s azzal zsebbe gyűrtem a lóvét – de csak nem múlt el a rosszérzésem.
Mivel alapvetően – az emberiség szellemileg fejlettebb részéhez hasonlóan – döglesztően borúlátó és pesszimista vagyok, elég gyorsan eljutottam oda a vajon nem tékozoltam-e eltől, hogy mi lesz velem, ha (sőt: amikor!) az utcára kerülök. Mi lesz/lenne, ha az utcára kerülök/kerülnék, és csak ez a 2000 forintom van/lenne?! (Ez a mennyiségfaktor egyébként nem ismeretlen érzemény, de azért dolgozom, hogy ne maradjon így.) Mire lenne: elég? Mihez kezdenék: vele? Hol alud: nék? Mit en: nák? (Főleg ez utóbbi a magamfajta testes pasasok fő kérdése, ugye.) Megannyi kérdés rohant tehát meg, és valósággal reszkettem a felindulástól (ez persze kifejezetten jót tett a pocakomnak: valahol azt olvastam, hogy párezer évig pármilliárd pocakrezgés, és olyan lesz az ember, mint egy görög szobor; nahát, biztos valamelyik teltkarcsú filozófusra gondoltak).
Olyan szinten eluralkodott rajtam a pánik (egyik legfőbb vesztem, hogy mindent, ami rossz, villámgyorsan képzelek el a legvégéig, a legeslegvégéig, a nagy haláltáncig, ebbe is bele lehet pusztulni), hogy ha nem olyan nagy a hasam, amilyen, lekucorodtam volna a földre nyüszíteni. De így csak állva lihegtem, néztek is a népek, mér nem veszem le a lódent. Meg hogy hol van már a tavalyi lóden.
Gyorsan vigasztalni kezdtem magam, mondván ennek a piknikus alkatú porhüvelynek, hogy de hiszen ne viccelj, édes öregem, hiszehásze fölötte okosan élsz, a pénzecskédet gondos környültekintéssel beosztod, van b, c, d, de még/sőt! z terved is (igaz, ezek mind úgy kezdődnek, hogy nem az utcán élsz), meg hát főleg ez na, hogy okosan élsz, hülyeségekre nem költesz (rosszakaróim egyenes fukarnak gondolnak a hátam mögött, már persze csak ha meg tudják kerülni a pocakomat), nem történhet meg veled az, hogy az utcára kerülj!
Dehogynem, sivalkodott bennem a pánik, bármikor fordulhat úgy az élet, hogy mégis, és hát azt se feledjük, okoskodott meglepő hideg racionalitással aztán az én kis pánikom, hogy az a sok ember, akiket mostanában az utcán látsz, maguk is így voltak valamikor, mint most te: megvigasztalták enmagukat, hogy okosan élnek, és nyilvánvalóan volt nekik (nekik is!) b, c, d, de még z tervük is.
Aztán mégis.
Itt már lehengeredtem (a hátamra – a hasamra nem tudván), és könnyeket sírtam, amelyek napszemüvegem alól csorogtak álszakállamra, lemosván onnan aztat, így az emberek azt látták, hogy nem csupán könnyet, de szakállt is hullajtok. Újra próbáltam összeszedni magam, mondván, hogy nézd csak, keserű öregem, soha, de soha senki nem gondoskodott rólad, mindent, amid van, a magad kezével és eszével szedtél össze, ezt tán eztán is meg tudod csinálni, ha eddig meg tudtad – még ha tekintélyes pocakod némileg akadályoz is például abban, hogy mosogass a mekdonácban –, hát szedd már össze magad!, de nem sikerült… Így hát a lódent a fejemre húzva – mint egy gömbölyded teknősállat – visszakúsztam a munkahelyemre, letettem magam elé a 2000 forintot, tékozlásom szörnyű váddal égető bizonyítékát, és további kesernyés, kövérkés könnyeket sírtam.
Meg kell mondjam, hogy ez a pánik a mai napig nem múlt el, és nemigen tudom kezelni, nincsen ez áfiumra semmifél’ orvosság, nincs az az önmantra, mi segít’ne. Mint ahogy a patkószeget jól be kellett volna verni, s akkor – tán – nem vész el a haza, úgy nem kellett volna nekem dőrén könyvet eladni olcsón, s akkor tán nem jutok ide.
De idejutottam, s innen csak egy lépésnyire van az utca. Mondjuk ott legalább a pocakom lemegy elég hamar, vigasztalom magam, de tudjuk, hogy ez…: kevés. Jól gondolja meg hát mindenki, mit ad el kinek és főleg mennyiért! (Ha valaki csak ezt az utolsó mondatot olvassa, elég más előzményekre gondolhat. Csodálatos játék az elme, kivéve, hogy jövőt vetít elénk, a pesszimizmus feketén villámló gyászvásznára.)

Nagy Koppány Zsolt