Csanda Mária: Idén májusban került sor egy ünnepi kötet bemutatójára, melynek címe: A polgárság erénye és bölcsessége – Ünnepi tanulmányok a 60 éves Hörcher Ferenc tiszteletére. A polgárság mint pozitív érték filozófiai, politikai és eszmetörténeti, jogelméleti, esztétikai, ezen belül építészeti vonatkozásban kerül az itt olvasható tanulmányokba. Márai Sándor szíve örvendezne, mert az általa féltett polgári világ mégsem tűnt el, köszönhetően az ilyen szellemi műhelyeknek, melynek lenyomata e kötet, és amely jelzi, hogy Ön kivételesen sokat tett és tesz ennek fenntartásáért. Hogyan tekint most vissza eddig elért eredményeire és a kötet szerzőire?

Horkay Hörcher Ferenc: Különös érzés volt hallgatni a 60. születésnapomra egybegyűlt kollégák méltatását, és nagyon tanulságos olvasni azt a kötetet, melyet kollégáim, kortársaim, előttem és utánam járó bölcsészek és társadalomtudósok írásaiból szerkesztett egybe a két szerkesztő, Jancsó András és Pócza Kálmán, akik az NKE-n ma is kutatótársaim, egyébként pedig a tanítványaim voltak, és a barátaim maradtak. A szerzők egy részét a Pázmány jogi karán tanítottam – mint például Gulyás Gergelyt, a politikust vagy Török Bernátot, az utóbbi pillanatnyilag a főnököm is az NKE Eötvös Központjában. Van, aki a Pázmány bölcsészkarán volt tanítványom – mint Pócza Kálmánon és Jancsó Andráson kívül Gájer László és Paár László. Vannak, akikkel én magam együtt vagy egy időben jártam egyetemre Szegeden, ahol egy évet végeztem, vagy Budapesten – ilyen például Takáts József, Horváth Attila vagy Szilágyi Márton. Vannak nálam idősebbek is a szerzők között, mint például a krakkói egyetem politikai filozófusa, Ryszard Legutko vagy Körmendy Imre, aki a MUT örökös tiszteletbeli elnöke. Van, akivel együtt tanítottam a Pázmány Bölcsészkarán – ilyen például Lázár Kovács Ákos, Mezei Balázs M., Balázs Zoltán –, és van, aki a Pázmány jogi karán volt vagy lehetett volna kollégám, mint Csink Lóránt, Horváth Attila, Schanda Balázs. Itt vannak továbbá egykori konzervatív beszélgetőkörünk, a Mensa tagjai – Körösényi, Mezei, Karácsony, Balázs professzor urak, s vannak itt olyanok, akikkel közös könyves vállalkozásaink voltak – ide tartozik Daniel Pitt, Roger Scruton egykori tanítványa, Varga Péter András a Filozófiai Intézetből, Tóth Kálmán, Gyulai Attila és Smrcz Ádám a mostani NKE-s intézetemből, valamint Wettstein Domonkos építész, urbanista, a BME-ről. Fontos tanárok voltak az ELTE jogi karán Szabó Márton, Cs. Kiss Lajos és Horváth Attila. Az NKE fenntartójaként írt Orbán Balázs, rektorjaként pedig Deli Gergely köszöntőt a kötetbe. Végül az arisztotelészi életmű kiváló ismerőjeként szerepel a kötetben Simon Attila – Arisztotelészhez fűződő közös vonzalmunkról utolsó, angolul megjelent kötetem árulkodik: An Aristotelian Philosophy of Civility. Culture and Politics (Springer Nature, 2026). Remélem, senkit nem hagytam ki a felsorolásból, s talán e lista elég jó összefoglalását is adja azoknak a tudományos kutatási irányoknak, amelyek felé az elmúlt negyven évben tájékozódtam – hisz első publikációm 1986-ban jelent meg.

CsM: A bemutató beszélgetésen három nagy törésvonalat említett, mely a polgárosodásunkat visszavetette: Trianon, a holokauszt és 1956 traumája, valamint Eötvös József műveire mint fontos előzményekre történt hivatkozás: Szegénység Irlandban, A XIX. század uralkodó eszméinek befolyása… Hol tart ma polgárosodásunk, és lehet-e politikával és irodalommal együtt foglalkozni napjainkban Ön szerint?

HHF: Ahogy egy korábbi írásomban kifejtettem, ezek a dátumok (Trianon, a holokauszt és 1956) a magyar társadalom és politika 20. századi történetének meghatározó traumái. Eötvös polgárosodáseszményéről pedig, mely Tocqueville felfogásához közelít, egy olyan NKE-s kötetben vallottam, amelyet Hatos Pál tanár úrral és Tóth Kálmánnal szerkesztettem, s Eötvös 150 – Szabadság, művelődés, polgárság címen jelent meg 2023-ban. Eötvös Kölcseyvel, Széchenyivel, Kossuthtal, Kemény Zsigmonddal és Deák Ferenccel mérhető politikai gondolkodó volt, aki közben a magyar irodalom meghatározó alakja is lett. E szerzőkről szól az a tanulmánykötet, szintén 2023-ból, amelyben a 19. századi magyar politikai gondolkodás meghatározó szerzőit mutattuk be az angolul olvasóknak. Végül, hogy a politika és az irodalom mennyire kéz a kézben jár Magyarországon, arról A szavak lázadása című sokszerzős, az MMA kiadásában megjelent kötetünk nyújt bizonyságot, melynek utolsó fejezete egy Kulin Ferenccel, a Mozgó Világ legendás szerkesztőjével, egykori tanárommal és mesteremmel készült beszélgetés. Az ő életműve a bizonyítéka, hogy irodalom és politika ma is összeér.

CsM: Liberalizmus és konzervativizmus történeti párhuzamai, ezek vizsgálata jelentős részt foglal el eszmetörténeti munkáiban. Úgy gondolom, míg a rendszerváltozás éveiben inkább liberálisok voltunk, mára a konzervatív irányt tartjuk értékállóbbnak, akár nemzedékünk ’90-es évekbeli meghatározó folyóiratát, a Nappali Házat nézzük, vagy az utóbbi években létrejött Scruton klubhálózatot. Milyennek látja most e folyamatot?

HHF: Érdekes felvetés: a távolság a Nappali Ház mint nemzedéki lap és a Scruton klubhálózat között. Én azonban nem látok olyan nagy távolságot a két végpont, a múlt és a jelen között. Vegyük például Babarczy Esztert egy olyan gondolati tágasságra, amelybe a liberalizmus és a konzervativizmus egyaránt belefér – őt egyébként köztársasági elnökként is el tudnám képzelni, mert csakugyan képes lehetne táborokon átnyúlni. Eszter szerkesztője volt a Nappali Háznak, én egyik első szerzője; ő egyik fordítója az általam szerkesztett A skót felvilágosodás című kötetnek, együtt vettünk részt több Liberty Fund-os rendezvényen, és nemrég ismét vendégem volt az NKE-n, ahol a kedvesség értékéről beszélt. Hozzá hasonlóan én is közel állok a liberális konzervativizmushoz. Pontosabban én egy mérsékelt, arisztoteliánus és urbánus konzervativizmus mellett érvelek. Úgy gondolom, hogy joguralom nélkül nincs korszerű és értelmes konzervativizmus, mint ahogy a konzervatív értékek nélkül, amilyen a gyakorlati bölcsesség, a mérséklet és a hagyomány tisztelete, nem tartható fenn hosszú távon a joguralom sem, ahogy erre Ernst-Wolfgang Böckenförde német alkotmánybíró és katolikus jogfilozófus is utal nevezetes paradoxonjában.

CsM: Az idén 125 éve született Németh László a kispolgárságra pozitív értékként tekintett mint a polgárság felé törekvő, annak értékeit követő társadalmi rétegre, amit a szocializmus egyenesen üldözött és lenézett – Salamon Konrád tanár úr egyik tanulmányában hívja fel erre a figyelmet. Létezik ma még ez a réteg, akár az alsó középosztály megfeleltetéseként?

HHF: Németh László egyike volt a legműveltebb, legnyugatosabb magyar polgároknak – miközben nyitott volt Közép-Európa és az orosz kultúra iránt is. Voltak persze súlyos, időnként menthetetlen tévedései a politikában – elsősorban is antiszemitizmusa –, s hibáival ő is hozzájárult a magyar politika útvesztéséhez. De mindeközben kevesen tudtak olyan sokat a nyugatos zsidó-keresztény és polgári értékekről, mint ő – erről a Kemény Zsigmondról írt esszéje kapcsán írtam. A honi kispolgárság ugyanilyen árnyaltan kezelendő: sajnos sokszor sikerült megtévesztenie e réteget a politikának – s e szempontból megint a holokauszt korszakára kell visszautalnunk elsősorban, de minden totalitarizmus megpróbálja behálózni a kispolgári mentalitást. Másfelől viszont a középosztályosodás bizony ma is szükséges fejlődési íve a magyar társadalomnak, s e tekintetben egy dinamikus fejlődést hozó társadalmi mobilitás keretei között a kispolgárság is fontos lépcsőfok lehet. Sokan írtak a COVID-korszak után bekövetkező társadalmi leszakadásról – például Kovách Imre és műhelye –, ezek megfontolandó politikai kritikák. Nincs konzervativizmus, nemzeti jólét vagy sikeres jobboldali politika társadalmi felemelkedés, polgárosodás nélkül. Erre felhívni a figyelmet – ez a humán- és társadalomtudósok fontos feladata.

CsM: A lokalitás, közösség szerepe és fontossága is előkerült a beszélgetés során, jelezte, hogy a következő évben ezzel szeretne foglalkozni a Princetoni Egyetem meghívott vendégtanáraként. Mit tudhatunk erről a tevékenységéről és a kutatási irányról?

HHF: Igen, a 2026–2027-es tanévre elnyertem egy kutatási ösztöndíjat a Princetoni Egyetem Politika Tanszékére, azon belül a James Madison Program rezidens vendégkutatójaként. A kutatási témám a helyi önkormányzat politikai filozófiai védelme lesz. Ez a téma különösen fontos az angolszász hagyományban. Három pillére lesz a vizsgálódásomnak. Az első, és talán legfontosabb, Tocquvillenek az Új Angliában honos községi rendszerről szóló elemzése. Tocqueville-t két mai és jelentős liberális konzervatív filozófus, a francia Pierre Manent és az amerikai Harvey Mansfield értelmezésén keresztül közelítem meg. A második pillér a szubszidiaritás fogalma a katolikus tanításban – e tekintetben az oxfordi katolikus jogfilozófus, John Finnis lesz az irányjelzőm. Végül az „oikofilia”, vagyis a hely szeretete fogalmát fogom vizsgálni, ahogy azt a cambridge-i neveltetésű Sir Roger Scruton kidolgozta. Róla írt angol nyelvű monográfiám megjelent magyarul is, Művészet és politika Roger Scruton konzervatív filozófiájában címmel. Fontos számomra, hogy Manent-nal, Finnisszel és Scrutonnal személyes kapcsolatom is volt, illetve van.

CsM: Tagja az Írószövetségnek, és az egykori JAK tiszteletbeli tagja volt. Még a PPKE esztétika tanszékének vezetése idején izgalommal vártuk és figyeltük a Kultúra és Kritika legújabb írásait. Négy verseskötete közül a legutóbbi A szelídek városa, képzőművészeti és városfilozófiai esszégyűjteményét Erő és gyöngédség címmel olvashatjuk, korábban a Magyar Napló kiadó Az év esszéi gyűjteményében szerepelt. Várhatunk-e a szépirodalom terén új írásokat, kiadást Horkay Hörcher Ferenctől?

HHF: Igen, tervezek újabb szépirodalmi kiadványokat, ahogy például a Korunk júliusi számában megjelent: A gyermek, a felnőtt és az öreg című ciklusból vett verseim is jelzik. Leadtam az MMA kiadójának azt a kötetet, amely egyfajta kritikai napló, s amelynek egyes fejezetei korábban a Magyar Művészetben jelentek meg. Dolgozom egy Feljegyzések munkacímet viselő filozófiai naplószerűségen, melyet Oravecz Imre, Kertész Imre és Márai Sándor hasonló műfajú szövegei inspiráltak. Gondolkodom egyfajta szellemi önéletrajzon is. És – bár egyelőre nem túl intenzíven – kiadót keresek összegyűjtött vagy válogatott verseskötetem megjelentetéséhez. Igazából nyugdíjazásom után már inkább és elsősorban a szépirodalommal szeretnék foglalkozni. Túl rövid az élet ahhoz, hogy ne erre törekedjek. Valahogy szeretném áthidalni azt az árkot, amelyet a technológia fejlődése ás a nemzedékek között. Nincs nagyravágyóbb tervem, mint a gyerekeim és az unokáim számára összefoglalni saját élettapasztalataimat.