Emlékszem, gyermekkoromban a beregszászi református temető első részében szovjet katonák sírjait nézegettem. Nem értettem, miért vannak rajtuk a feliratok orosz nyelven, miért van ott a jellegzetes csillag, azt meg végképp nem tudtam felfogni, hogy miért nincs se kereszt, se szokványos fejfa, és különben is, hogy kerültek oda. Nagymamám semmi részleteset nem mondott erről, csak elhúzott a kezemnél fogva: azok az oroszok sírjai, nincs mit nézegetni rajtuk. Nem szívlelte őket, és ezt nem is rejtette véka alá. Meg is volt minden oka rá.

A szandai temető elején hét szovjet sír fogadja az odalátogatókat. Nincs más felirat egyiken sem, csak ennyi: Szovjet hős; fölötte egy csillag. A dísztelen, régi sírok nem állnak gondozatlanul, még akkor sem, ha sokan azt sem tudják, miként kerültek oda. Egyes elmondások szerint nincs test a sírok mélyén, csupán az egykori rendszer kötelezővé tette, hogy minden településen legyenek ilyen sírok, mások azt mondják, hogy az egyik katona, akit beledobtak a sírgödörbe, még nyögött egyet. Mindkettő hihetetlen, mindkettő hihető. A Szandáért Egyesület egyik vállalása, hogy ezeket a sírokat időről időre rendbe hozza. Így volt ez az elmúlt hetekben is. Néhányan az egyesületi tagokkal megbeszéltük, hogy rendbe tesszük a sírokat és azok környékét. Kapát, gereblyét, söprűt, vödröket ragadtunk, és elsétáltunk oda, ahol mindig csönd van. Megkapáltuk, kigyomláltuk a hét sírt, a környékét is összegereblyézte a kedves szomszédasszonyom, meglocsoltuk a sírok közepébe ültetett krizantémokat, remélve, hogy őszre virágot hoznak. Igazi közösségi munka volt. Olyan élmény, amilyenre mára csak ritkán van lehetőség. Eszembe jutottak az otthoni, beregszászi sírok. Eszembe jutott az a temető, ahol a felmenőim nyugosszák örök álmukat. Ki tudja, járok-e még arra valaha, ki tudja, elmúlik-e egyszer a mardosó honvágy?

A munkát sosem kerülő szorgos asszonykezek hamar rendezetté tették a kis temető első részét. Munkánk végeztével és persze közben sem maradhatott el a kellemes beszélgetés. A meleg ellenére azt éreztem, hogy a fáradtság helyett inkább valami jóleső érzés járta át a lelkemet. Bár apró dolgot, mégis tettünk valamit a faluért. Ilyenkor érezhető igazán az Egyesület létjogosultsága.

Nem hagyott a történet, forgott, forog a lelkemben. Kik lehettek azok a szerencsétlen férfiak? Ott vannak-e? Őket is várta otthon asszony, gyermek, édesanya. Gonoszok voltak, vagy csupán parancsot teljesítettek? Aztán az is eszembe jutott, hogy az én dédnagyapám, aki a málenykij robot fogságában hunyt el, egy sírt sem kapott, csak tömegsírba dobták a többi szegény magyarral, akikkel raboskodott. Ugyanolyan névtelen sírban nyugszik, csak nincs ott a felirat: Magyar hős. Aztán az is eszembe jutott, hogy vajon az én síromra lesz-e majd valaki, aki tesz egy szál virágot? Hol lesz a sírom, itt a nyugodt, apró falucska temetőjében, vagy otthon a sajátjaim mellett, netán valahol máshol, ahová az élet sodor majd? Az ágyra dőlve ezen gondolkodtam, amikor a közösségi média jól ismert jelzőhangja megszólalt. Egy értesítés volt az: újabb magyar katonát temetnek Kárpátalján.

Lőrincz P. Gabriella