Képeket nézegetek az ötvenes évek Amerikájáról: hatalmas hűtőszekrények, makulátlan konyhák, rendíthetetlenül mosolygó háziasszonyok. Minden azt hirdeti, hogy a technikai fejlődés és az anyagi jólét az összes emberi problémát megoldja majd.

A képek láttán Ray Bradbury 1953-ban megjelent könyve jut eszembe. Odalépek a könyvespolchoz, és leemelem a Fahrenheit 451-et. Rég volt a kezemben, pedig egykor milyen fontos volt!

Amikor egy könyvet újra kézbe veszek, nemcsak a történettel találkozom újra, hanem azzal az emberrel is, aki akkor voltam. Megállok a ceruzával aláhúzott mondatoknál, összeolvasva őket kirajzolódik, mi volt fontos, mi változott meg bennem, mit őriztem meg.

A kötet főszereplője, Guy Montag tűzőr egy jövőbeli társadalomban, ahol a könyveket betiltják és elégetik – csak felidegesítenék, felzaklatnák az embereket –, az olvasás pedig tiltott, üldözött, gyanús dolog. Mégsem Montag lett e kötet legfontosabb szereplője a számomra, hanem egy fiatal lány, Clarisse. Az ő képe rajzolódik most is ki a lángok mögött. Ma is kívülről fújom a sorait: „szeretem a fejemet hátravetni… így… s hagyni, hogy az eső belehulljon a számba. Olyan íze van, akár a bornak. Megpróbálta már?” Látom a háttérben, egy ágyon heverve Montag feleségét, Mildredet is, altatóktól kábultan, a faltévék duruzsolását hallgatva. Montag e két nő között őrlődik. Mildreddel él, de leginkább már csak elviselik egymást – egyre inkább Clarisse szemével kezdi nézni a világot, és azt érzi: hozzá van köze.

Mildred irtózik a csendtől, a gondolkodástól, életét telezsúfolja hangokkal (vagy inkább zajokkal), képekkel, mégis alig történik vele valami. Napjai a falakat beborító képernyők előtt telnek, a műsorok szereplőit a családjának nevezi, Montaggal közös múltja pedig lassan elmosódik. Már arra sem emlékszik, hol találkoztak először. Nem egyszerűen felejt, hanem valódi élményei sincsenek, amelyekből emlékek lehetnének. Az egymást követő ingerek azonnal kiszorítják egymást, semminek sincs ideje leülepedni benne. Mintha a saját élete is csak keresztülhaladna rajta.

Ha Bradbury ma írná meg ezt a regényt, Mildred könnyen lehetne egy középkorú férfi is, aki egész nap videókat néz, algoritmusok által kiválasztott tartalmakat fogyaszt, online vitákban vesz részt, és estére már fogalma sincs, mivel telt el a napja. Bradbury az ötvenes években már pontosan látta a képernyők meghatározó szerepét, azt azonban még nem tudhatta, hogy a közös műsorok helyét idővel személyre szabott világok veszik át: mindenki a saját hírfolyamában él, saját – leginkább virtuális – közösségeket talál. Annyi minden vesz körül bennünket, hogy közben szinte fel sem tűnik, mi az, amiből egyre kevesebb jut. A „sok” eltakarja a hiányt.

Clarisse más ritmus szerint él. Sétál, megáll az esőben, nézi a holdat, követi a falevelek mozgását, meghallja azokat a neszeket, amelyek a többiek számára rég beleolvadtak a háttérzajba. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy minden érzékszervével kapcsolódjék a világhoz. Látni akar, de igazán, hallani, megszagolni, megérinteni. Talán ezért olyan zavarba ejtő a többiek szemében egy olyan társadalomban, ahol már a séta is gyanús.

Kellemetlen kérdéseket tesz fel: „Magának nem tűntek még fel kinn a mezőn a hetven méter hosszú reklámtáblák? Tudja, hogy ezek a táblák régebben legfeljebb hét méter hosszúak voltak? Csakhogy a kocsik most oly gyorsan iramodnak el mellettük, hogy ezeket a táblákat hosszában el kellett nyújtani, különben senki se vette volna észre őket.”

Ezért képes Montagot is kizökkenteni.

Olyan maradt, mint egy gyerek, aki belemegy minden pocsolyába, aki sárból is várat épít, és egy bogár vagy egy falevél képes hosszú percekig is lekötni őt. Aki egyszerre két valóságot tart fenn: tudja, hogy a homok az homok, de „most” fagyi, süti vagy vár. Tudja, hogy a bot az csak bot, de „most” kard. Ez nem jelenti azt, hogy összetévesztené a valóságot a képzelettel, hanem inkább azt, hogy a játék idejére a képzelet is a valóságának része lesz. Maga a cselekvés – a gyúrás, formázás, kínálás, az, hogy meg lehet kínálni a mamát vagy a mackót – pedig fontosabb, mint a végeredmény. Az idő nem pusztán egymást követő percek sora, amelyet ki kell tölteni vagy hatékonyan kell felhasználni. Egy kavics, egy felhő is képes sokáig lekötni a figyelmét. Clarisse is így él, Clarisse is ilyen. Nem gyerek, és nem is gyerekes. Abból a látásmódból őriz valamit, amelyből a művészet is táplálkozik.

Clarisse nem írt verset, nem festett képeket, a regényben nem szántak neki hosszú életet sem, mégis kapott valamit a halhatatlanságból, tovább él bennem – és Montagban is. Most pedig olvasni akarok, ledőlni a fűbe ráérősen, aztán kitunkolni a serpenyő aljáról a flekken zsírját (se flekken, se zsír nincs persze ebben a pillanatban), rendes kenyeret enni, és olyan barackos gombócot, amilyet utoljára a nagymamám készített. Porcukorral megszórva. Ha három nappal rövidebb lesz az örökkévalóság, azt sem bánom.

Mirtse Zsuzsa