Vannak évek vagy bizonyos időszakok az életben, amikor minden sűrűsödni látszik. Felgyorsulnak a történések, megsokasodnak, megnő a drámaiság, és – ahogy az indián bölcsesség tartja – meg kell várni, hogy a lelkünk utolérjen. Volt néhány ilyen alkalom az életemben nekem is, legutóbb 2017-ben, amikor jó sokat kellett várakozni. A lélek egy része talán azóta sem érkezett meg.

Az ilyen időszakokban a család mellett leginkább a barátainkra számítunk, vagy legalábbis, ha egyáltalán képesek vagyunk segítséget kérni, őket találjuk meg. Emlékszem, abban a veszteség-változás-átértékelődés káoszban csodálatosan kirajzolódtak arcok. Voltak, akik konkrétan jelen voltak, akár a betegágy mellett is. Voltak, akiknek vágytam volna a közelségére, de makacsul hallgattak. És olyanok is, akik nehezebbé tették az események feldolgozását. Kegyelem, hogy mára jórészt a megtartandó, pozitív pillanatok maradtak velem, és tudatosan őrzök is minden szót és gesztust, ami akkor segített. Persze, nemcsak barátok voltak: volt munkatárs, aki gyönyörű vigasztaló levelet írt, távoli ismerős, aki felhívott, hogy megossza eddig titkolt saját történetét, mesterember, akivel egy paradicsomleves fölött sírtuk el magunkat.

Idén, valahogy már az év kezdetétől sokat gondoltam a barátságokra. Melyik hogyan változott, erősödött vagy gyengült, s mindebben mi a szerepem. Tanulságként megfogalmaztam, hogy elég tűrhető a helyzet, viszont a figyelmem túl sok téma és ember között oszlik meg – ezen javítani kellene. Nyilván nemcsak én vagyok így ezzel, de elsősorban magammal van dolgom, saját felelősségemmel tudok csak valamit kezdeni.

Aztán egy délután, éppen egy oroszhússaláta-készítés utáni rumlit igyekeztem felszámolni, amikor megcsippant a telefonom, és érkezett egy gyászjelentés. Egyetemi kollégám, jó barátom egyszerűen nincs többé. Ott volt a kora – ami az én korom is –, az arca, amely annyiszor nézett rám nevetve, ironizáló szeretettel vagy mély odafigyeléssel, és néhány könyörtelen tény: időpontok, helyszínek. Megállt minden. Éreztem, ez olyan fajta gyász, ami még évekre ad feladatot nekem. Az első két hétben sírást, gyötrődést, bűntudatot. Most, hogy kezdek magamhoz térni, leginkább szeretetet, a közös emlékek erejét. És a megmaradt barátságaim tényleges számbavételét.

Van olyan, aki gyerekkori barátom, és bár ritkán találkozunk, minden közös percünk ünnep. Törődéssel és némi kritikával hallgatjuk egymás őszinte összefoglalóit, és néha elhangzik egy-egy figyelmeztetés is, visszautalva az egykori álmokra. Van szintén régi, egykor mély kötődés, ami ma egyáltalán nem is lenne – még ismeretség sem –, ha nem erőltetném. (Sajnos még mindig fontos annyira, hogy erőltessem.) Van olyan, ami látszólag mindig könnyed volt, nem bíztunk egymásra nagy titkokat, de súlyos időszakokban mégis ott voltunk és vagyunk egymásnak. Van, akit évek óta nem láttam, elsodródtunk egymástól, de tudom, hogy bármikor előfordulhat, hogy valamelyikünk keresi a másikat, és legalább három órát fogunk beszélgetni. A tényleges felnőttkor barátságai közül is van legalább kettő, amelyre nagyon szilárdan alapozhatok, és elmondhatatlan öröm, hogy szakmailag és emberileg is mélyen tudunk kapcsolódni egymáshoz. Volt, akiben csalódtam. Olyan is lehet, aki bennem csalódott, talán épp a szétszórt figyelmem miatt. És olyanok, akik lehetnének a barátaim, még mindig, és félig-meddig azok is, csak még nem volt módunk elég időt tölteni együtt. Majdnem-barátok, kedves, jó ismerősök, akiket érzek, értek, de lehet, hogy már sosem kerülünk egymás közelébe.

A nagy kavalkádban nehéz meglátni, hogy mikor nem teszek eleget egy kapcsolatba, esetleg mikor van az, hogy úgy is igyekszem fenntartani valamit, hogy nyilvánvalóan semmi értelme nincs. Pedig ez munka lenne, világosan megkülönböztetni a maradandót attól, ami csak annak látszik. És dolgozni azokon a kötelékeken, amelyekbe ideiglenesen vagy akár tartósan tényleg nekem kell többet fektetni, mert – mondjuk – a másik fél nem képes rá. Mert beteg, testileg vagy lelkileg, nincs ereje, de egy kedves szó az életet jelenthetné.

Nem akarom megvárni a következő gyászjelentést.

Farkas Wellmann Éva