Hajnalban ébredek, amikor még nincs meleg. Lassan kortyolom a kávét, figyelem az ébredő tájat. Eleinte csönd van, a macskáim sem követelik még a reggelit. A hintában üldögélve élvezem, hogy a világ még alszik. Nem borzolom a kedvem a hírekkel, nem olvasom el az éjjel érkezett üzeneteket, és nem gondolok a napi tennivalókra, csak élvezem, ahogyan a sötétséget felváltja a fény.

Ez talán a nap legbékésebb időszaka. Még a szorgos méhek sem kezdik el a munkát, ha a szél nem lebbenti a levelet, akkor teljes csönd honol. Aratás idején távoli gépek hangja vagy kutyaugatás töri meg csak az áhítatomat. Merengős, áldott idő ez. Aki ismer, tudja, hogy nem szeretek nyaralni, nem szeretem a semmittevést, nem is nagyon bírom, nem járok szaunázni, masszázsra, semmi olyan dolog nincs az életemben, amit úgymond kidobott időnek tartok, én azt szeretem, ha tevékenyek az óráim. Kivéve ezt a reggeli, divatosan mondva énidőt. Ezt az egy-két órát szeretem üldögéléssel, bámészkodással tölteni. Ilyenkor szedem le a virágzó levendulát, mert később a méhek miatt már nincs szívem hozzá, azt meg a levendulabokor bánja. Persze mindig hagyok nekik egy pár szál lila szépséget. Ilyenkor etetem meg a kovászt, ha kenyeret készülök sütni, és nézem az apró buborékokat, hogy miként élednek. Ilyenkor, ebben a nagy csöndben megengedem magamnak a luxust, hogy gondoljak a drága szülőföldre, kicsit megkönnyezzem a hiányokat, ez talán a legfontosabb része a napnak, hiszen töltekezem.

A fű még vizes. A harmat a hiányzó eső helyett itatja a szomjas földet. Ha eléggé lehűl a levegő éjszaka, s ha nincs szél, akkor szépen megöntözi a harmat a földet. Az idősebb generáció tagjai közül sokan nem is locsolnak, azt vallják, hogy az Isten reggelente ad annyi vizet, ami elég a növényeknek. Lehet, nekik van igazuk, lehet, hogy csak én aggódom túl. Az évről évre szárazabb és forróbb nyarak már a konyhakertek művelését is megnehezítik. A locsolás sokat segít, de messze nem ér fel az esővel. Idén magam is megtapasztalom, hogy miután megküzdöttem a betegségekkel, az életem egyéb nehézségeivel, a szárazság nemcsak éget, hanem nagyon kedvez a földibolháknak. Újabb váratlan fordulat, most épp a kert felől. Hiába a fahamuval való szórás, ráolvasás, bármi, a vegyszerrel való permetezés is csak ideig óráig nyújt védelmet ellenük. Tarra rágnak minden káposztafélét és a tormát. A rengeteg belefektetett munka, a gyomlálás, kapálás, locsolás egyetlen éjszaka alatt odalett. Csalódás és bosszúság. Tudomásul veszem, és vigyázgatom azt, ami még megmaradt, azt, ami ígéretes. Próbálok hálás lenni azért, ami van, és nem nyafogni azon, ami nincs. Ez sosem könnyű, még az ilyen önfeledt reggeleken sem, amikor a világ egyik legszebb dolgát nézegetem: miként csillan meg a harmatcsepp a fűszál hegyén.

Lőrincz P. Gabriella