Faluszéli elhagyott ház, magára maradt kert, ki tudja, mikor jártak itt utoljára. A léckerítés bedőlt, aligha sértek magánlakot, ha átlépek rajta. Kora tavasz van, a fák éppen csak bontják a rügyeiket, a bokrokra mintha zöld fátyol terülne. Valami madár riad föl, csak az elrebbenését látom, azt nem, hogy miféle. Igaz, ha láttam volna, sem biztos, hogy fölismerem. Mindig készülök, hogy megtanulom megismerni legalább a leggyakoribb énekesmadarakat, könyvem is van hozzá, de elmarad ez is, mint annyi minden. Veréb, cinkék, rigók, tengelice, azok azért ismerősök.

A ház mögé kerülök, a bogárzúgásos csöndben meglepő rendezettség fogad, hiányoznak a hasonló házak körüli lomkupacok. Szobányi térségen selymes, nyírt fű, mintha előző évben még gondozták volna. A ház mellett elvadult futórózsa, kerti növények, virágjuk még nincs, nem ismerem föl őket. Egyet azonban mégis, hiszen gyerekkoromból ismerős: jobb kéz felől, levélcsokorból emelkedő magas száron, csüngő harangokból pompás, narancsvörös virágkoszorú, császárkorona. Ragyog, szinte világít ott a bokrok tövében.

Ha véletlenül nem járok erre, ez a pompás virág úgy nyílott volna el, hogy senki nem látja, senki nem gyönyörködik benne. Ebben van valami zavarba ejtő. Nem a biológiájában, azt tudom, értem, ez a pompás virág azért nyílott, hogy élénk színével a beporzó rovarokat odacsalja, és a segítségükkel teljesítse az élet legfőbb parancsát, önmaga életének továbbadását. Teljesen közömbös a számára, hogy mialatt nyílik, gyönyörködöm-e benne vagy sem. Az az igazság, hogy ettől a mesebeli virágtól nem esik jól ez a közöny. Az a furcsa érzés támad bennem, mintha szeretném, ha észrevenne. Mint a színpadi sztár, akivel a közönség soraiból önkéntelenül a szemkontaktust keresném, hogy valamiképpen részesedjek a ragyogásából. Ha egy darab kő ilyen közömbös, egy darab fa, akár egy csapat hangya, amelyek két bokor között vonulnak ismeretlen célok felé, nem foglalkoznék vele, egyszerűen csak léteznek, miért kellene rólam tudomást venniük? De ez a szép virág, ennek sem számít semmit, hogy tanúja vagyok-e a ragyogásának? Akkor engem miért tölt el örömmel a látása? Végtére hasznom nekem sincs benne semmi, meg nem ehetem, még az illata is kellemetlen, mégis itt állok előtte, ebben a magára hagyott kertben, és próbálom magamba fogadni a látványát, hogy az emlékét majd elvihessem magammal.

Szerencsére hamar megkerül a megoldás ennek a különös állapotnak a föloldására. Nem kell minden kérdésre választ adni. Éppen elég a császárkorona pompáján át egy pillanatra megtapasztalnom a létezés igazán fel sem fogható gyönyörűségét. És már mehetek is tovább.

Bencsik Gábor