Elfogult vagyok az idős emberekkel. Van is ennek oka: gyermekkoromban elég sok időt töltöttem a nagyszülők generációjával – bár meglehet, akiket akkoriban hajlott korúnak tekintettem, kevéssel voltak idősebbek, mint én most. Szerettem együtt lenni velük, tetszett a bölcs életszemléletük, a kiegyensúlyozottságuk és igen, a meséik is, amelyek az élettörténeteikből táplálkoztak, és olyan fontos volt újra meg újra elmondani őket. Ma már úgy gondolom, hogy ezek a történetek identitásmegerősítő funkciót töltöttek be, ugyanakkor magukat is emlékeztetni akarták egy-egy dicső vagy mulatságos tettükre, esetenként így dolgoztak fel, tettek helyükre traumákat. Az élet éppen történő eseményeire azonban valamiféle megmagyarázhatatlan derűvel néztek. Nem tulajdonítottak túl nagy jelentőséget a napi élet feszültségeinek, lehetőleg el is kerülték azokat, egymással sem igazán vitáztak, a nagypolitika eseményeire is gyakran csak fáradt kézlegyintéssel reagáltak. Mégsem voltak közönyösek. Sőt, meglepően nagy érdeklődéssel tudtak fordulni hozzánk, gyerekekhez, volt kedvük apróságokat tanítani, ápolni a növényeket, tervezgetni egy lugast, rendben tartani a lakást, a szerény ruhatárat, megfőzni egy finom ételt, és játszani vagy beszélgetni a barátokkal, szomszédokkal.

Ez a generáció átélte a háborút, az azt kísérő és követő rettenetes szegénységet, a pénz elértéktelenedését, a haza és reményeik elvesztését, sokaknak szeretteiktől is idejekorán búcsút kellett venni, mások a fogságból hoztak haza nehezen gyógyuló testi és lelki sebeket. Ők nevelték fel a szüleinket, és még elég sok időt tölthettek velünk is, hogy közvetlenül beszélhessenek a múltról. Nem sok dologban voltak már biztosak, ilyeneket ismételgettek, hogy „az ember nem egy napra való”, hogy segíteni kell egymáson, hogy fontos a bizalom. Mára ők már szinte mind elvonultak, így mindannak a lenyomata, amit tudtak a világról, a negyven év fölötti nemzedékek emlékezetében van csak meg. Nem csoda hát, ha a mostani legidősebbeknek komoly munkába és rugalmasságba kerül megértetni magukat a fiatalokkal (és fordítva).

Az alapképlet valószínűleg mindig is hasonló volt, bár nem ennyire gyorsan történtek a – pl. technológiai – változások. És éppen ezek hoztak el mára egy félelmetes jelenséget: mindannyiunk közös virtuális terében, a közösségi médiában valakik elkezdték kipécézni maguknak az idős korosztály tagjait. A legkörmönfontabb és legaljasabb módszereket vetik be, hogy „segítségükkel” különböző csalásokat végrehajtsanak. Felháborító, hogy éppen az egyik legtörékenyebb, fontos értékünket, a bizalmat számolják fel eközben. Egy-két évvel ezelőtt „megszólított” egy kilencvenedik életévéhez közeledő ismerősöm. Az üzenet kicsit szaggatott volt, elütések is voltak benne, de hát ki gondolt volna bármi rosszra, biztosan apró neki a betű, és főleg, hogy segítséget kért, hogy visszatérhessen a profiljába. Korábban én is záródtam ki a fiókomból, és – az akkori gyakorlat szerint legalábbis – a rendszer bizonyos kódokat küldött három ismerősnek, azokat kellett bepötyögni a pórul járt felhasználónak. Bólogattam is magamban szomorúan, hogy szegény, és visszaemlékezve, hogy nekem is segítettek mások korábban, gyorsan elküldtem neki a telefonomra érkezett számjegyeket. A következő pillanatokban viszont az én fiókom irányítását veszítettem el – mivel a jelszó elfelejtésének is hasonló volt a megoldása. Miután nagy nehezen visszaszereztem az irányítást, rossz tapasztalatomat megosztottam a közösséggel. Rengetegen írtak, hogy hasonlóan jártak.

Az utóbbi időben pedig egy újabb fajta disznóság kezdett terjedni, és ebbe kétszer is megpróbáltak belehúzni. Most, legfrissebben, éppen egy hete, egy idős irodalomprofesszor nevében jelölt be valaki. Amíg úgy tudtam, hogy ő maga az illető, nagyon örültem, megtiszteltetésnek vettem a gesztust. Nem kellett sokáig várnom, még aznap este megszólított. Szia, pacsi emoji, hogy vagy, remélem, minden jól megy veled – írta a nyolcvanhat éves, tiszteletben álló tanár úr. Azért kíváncsiságból belementem a párbeszédbe. Kiderült, hogy jelentkezésének semmi más célja nincs, csak hogy rávegyen egy pénzigénylésre, ami neki is bevált, ingyenesen jár, és szívesen segít, hogy rövid úton hozzájussak. Ebben sajnálatára nem voltam partner, viszont a jelenséget azonnal nyilvánosság elé tártam. Öt percen belül már a profil sem létezett. Ez látszólag megnyugtató lezárás, de a valóság az, hogy bizonyára csupán egy gyors váltás és továbbmozdulás történt. A következő áldozatokra, esetleg módszerekre.

Ezek az esetek azóta is nyugtalanítanak. Mi lehet azoknak az embereknek a fejében, akik ilyen csalásokat dolgoznak ki és visznek véghez? Egyáltalán mi mindenre akarják felhasználni a megszerzett bizalmat? Hogy lehet ilyen mélyre süllyedni, hogy az egyik legkiszolgáltatottabb, ugyanakkor a legjobbat feltételező réteget használják ki? Válaszokat valószínűleg nem kapunk, csak teremthetünk: ha egy percig sem fogadjuk el a játékszabályaikat, és minden próbálkozásukat megosztjuk egymással.

Farkas Wellmann Éva