A bennem lakó hübrista lobbista sokáig erőteljes elítéléssel sújtotta(m) a műnemváltókat – persze, csak halkan és magamban dohogva, és persze nem az egyébként ugyancsak divatos nemváltás művi úton történő elvégzőire gondolok itten, hanem azokra, akik prózás embernek születtek, de kőőőteni kezdtenek, vagy fordítva… hogy a drámacirkálókról már ne is beszéljünk. Tehát azokra a gyülevész(nek gondolt) és komolytalan(nak szintén gondolt) népségekre, akik nem fértek a bőrükben, és váltogatták a műnemüket. (Továbbra is erős az áthallás, értem… hát igazán sajnálom, akinek nem inge, [ne] cserélje szoknyára!)

De aztán eszembe jutott Kosztolányi Dezső vagy éppenséggel másik kedvencem, Karácsony Benő, és rögtön be is fogtam pörös számat, lám csak, ezzel a kis posztmodern szövegátemelői gesztussal is éppeg műnemváltottam egy kicsit itt ügyesen.

Én – hogy a legjobb példából induljak ki – például verssel kezdtem. Fogmosás közben diktáltam anyukámnak a kőőőteményt, mert még nem tudtam írni. Az első közlésem is vers volt, kilencévesen, a Brassói Lapokban. E zsenge kor ékesen mutassa, hogy aztán a dógot kinőttem: később évekig, sőt – hogy röpül az idő! – évtizedekig csak prózát írtam, biz’ én, biz’ csak azt!

Jó, néha, ha a prózai drámába szükség volt egy kis lírára (követnek még, ugye?), azaz ha a prózai mű dramaturgiája megkívánta, (a régi rutinnal) írtam gyorsan egy verset, de ezt vagy azért tettem, hogy kedvemre disznólkodhassak például egy örömlány nehéz mindennapjainak ismertetésével, vagy pedig azért, mert valamelyik könyvem (oké, ne nagyzoljak itt, a Jozefát úr, avagy a regénykedés című) főhőse versírással is próbálkozott, és akkor megírtam helyette, hogy egy másik énszereplőmel aztán darabokra szedjem, szedessem, ritka élvezetes dolog, higgyék el.

Telt-múlt az idő, és egyszer csak azon vettem magam észre, hogy a kicsiny kockás jegyzetfüzetemben, melybe a novellaötleteimet jegyezgettem gondosan, mert én sem lopom az ihletet s az ideát, kérem, hanem szorgos munkával szedegetem össze az utcáról, szóval hogy ebben a jegyzetfüzetben egyre több olyan töredék található, amellyel évekig nem tudok mit kezdeni. Egyszerűen nem tudom novellává szétírni őket. Összeírni. Megírni. Átírni. Leírni. Írni.

Mert voltak a jegyzetek között röpke benyomások… bon mot-szerű félmondatok… egy-egy történéstöredék, amelyekhez, akárhogy próbálkoztam, nem tudtam történetet kerekíteni; persze nem azért, mert nem én vagyok a legjobb novellista a világon, hanem azért, mert egyszerűen nem bírtak el egy novellányi röptöt. (Remélem, eddig rájöttek, hogy ez a szöveg – is – elég sok önirónt tartalmaz, nem csupán hagyományos irónt. És irályt. Meg… ööö… műnemváltást.)

Szóval vannak sztorik, mozzanatok, amelyek prózában nem működnek – nem a terjedelem miatt, hiszen egypercest is tudunk ám írni! Egyszerűen… nem működnek. Nem tudom egyébként, miért, ez, azt hiszem, az alkotás és a műnemek mélységes misztériumának… misztériuma.

Aztán egy álmos (oké: másnapos) délelőttön megpróbálkoztam – egy kísérlet erejéig – versbe szedni őket, és csodák csodája: működtek! A töredékesség, a lüktetés (főleg a fejemé), a homály, a sűrítés, az irodalmi hagyománnyal való játék, a technika (oké, ez néha biceg, mert a verstani filhallásomra elférne egy jobban meghúzott lószőr – meccsoda kőőőtői kép ez is, ugyebár), szóval ezek mind-mind segítettek a kockás füzetben olvasható apró képeket balladába habarni, habarcsolni, akarom mondani verssé tenni. Csodálatos és felszabadító érzés volt, de persze jó szokásomhoz híven közben reszkettem is, hogy vajon mindez – de főleg a töredékesség meg a homály – intenzitást vagy pedig éppenséggel valami hiányt jelez, hogy egy klasszikusra hivatkozzam esmen.

Mégis… működött! És azóta is működik, egyszerűen érzem, mikor kell egyik, mikor pedig a másik műnemet választani, és ez csodálatos szabadságérzetet ad. Gondoljátok meg – és próbáljátok ki –, proletárok! (A többi megítélése már az olvasó dolga.)

De nem állt meg itt, ennyi szélhámoskodásnál a dolog, nem bizony!

Elkezdtem drámát is írni. Az elsőt, igaz, felkérésre, de a másodikat, azt, amelyiken most „dolgozom” (hű, hogy utálom ezt a szót az írással kapcsolatban… prózánál nem is használnám, mert az nem munka, hanem öröm – de műnemszédelgőként talán belefér… bár éppenséggel ez is öröm, nem pedig munka, tehát akkor mégis legyen inkább:), pontosabban most élvezkedem, az már saját dolog, nem felkért. Egy pacák beszélget a Géppel; először tárcának indult, aztán hosszabb elbeszélésnek, végül – hiszen beszélgetnek!, világosodtam meg, mint egy… valkűr – szinte kérte, hogy dráma legyen, úgyszólván ordított érte.

És működik, ez is működik, legyen hála érte Apollónak!

És olyan jó, olyan megkönnyebbült, olyan felszabadult vagyok: megszabadultam a próza, az epika rabigájából, és nyugodt szívvel választom éppen azt a műfajt, amelyiket a fent emlegetett alkotásmisztérium sugall; nem töröm kerékbe és szigorúan ellenőrzött műnembe, amit mondani akarok, hanem engedem őt magát megtalálni önnönsaját formáját; a világ kinyílt, és én boldog vagyok. És már eszem ágában sincs magamban ítéletet zönögni mások fölött, akik ugyanezt csinálják. Sőt, egyesülök velük, mármint persze csak a szemrevaló, nem (mű)nemváltott fehérnépecskékkel, és velük is csak magamban (de legalább nem dohogva).