Indián mese

A vén bölény elment a folyóra, hogy hűsítse barázdált, cserzett, bogárrágta bőrét, és hogy szürcsöljön a hideg patakvízből, lehajtotta a fejét. Szomját hamar enyhítette. Mögötte a csorda csámcsogott némán. Izmos nyakukat lassan felemelve – látszólag észrevétlenül, csak úgy, mellékesen, mintha nem is tették volna –, figyelték a vezért. A bölény jólesően ivott a vízből, felbődült, és továbbindult keletnek. A csorda vonakodva követte, tették ezt azért, mert jobban szerettek volna nyugatra, a tavak közelébe vonulni. De a vezér konokul haladt az ellentétes irányba, hiába tudta, hogy a hirtelen haragú szélvész port és ágtörmeléket fúj a szemébe. A tavak oázisa felé nem kívánkozott, és a nyáját sem szívesen vezette arra. Zöld erdők otthona, ez igaz, de osztozni kell más vadakkal, és kevés hely marad az enyéimnek – így vélekedett.

Amint lassan elindult a csorda, melyből lemaradozott egynehány komisz jószág, a megduzzadt patak túloldalán egy ifjú antilop lépkedett peckesen, mögötte élénk társaság. Csavaros-villás szarva elegáns világos színeivel meredt az égnek, megbabonázta azt, aki a tekintetével követte az égnek meredő kacskaringós szarvak mintázatát a szikrázó napfényben. Hunyorogva pislogott hátra, oldalra, előre, a négy égtáj minden irányába forgatta a fejét, vidáman, élénken. Amint kortyolt egyet a vízből, megrázta magát, a bogarak, legyek támadását szétverte, azok mind zümmögve, megsértődve szálltak odébb, más bőrt kerestek maguknak a vérszívásra. Az antilop nyugatnak indult a tavak irányába, karcsú teste könnyedén szökellt, mögötte az élénk nyáj lelkesen követte, fel-felhorkant, bégetett, nyerített, kinek ahogy jólesett.

A bölény, aki a forró préri átlátható szabadságában hitt, elérkezett egy útját álló mélységes mély szakadékhoz. Ez a szakadék eddig sosem került elébe, hiába, öreg teste már nem volt a régi, elvétette az irányt. Előre már nem folytathatta útját, hisz bezuhant volna követőivel együtt, visszafordulni pedig rest volt, és a nyájnak se adhatta tudtára, hogy tévedett. Amúgy is kerülte a szűkösséget a tavaknál. Neki kényelmesebb volt ott heverészni a szakadék szélén a forróságban, és várni, míg esteledik, és lehűl a levegő. Nem gondolt a veszéllyel, majd holnap, gondolta, és már visszhangzott is a pusztaságban a horkantása. A nyáj elfogadó volt, hadd aludjon az öreg, gondolták, majd holnap kitalál valami okosságot. Eddig is bölcsen döntött, ezután is így lesz, bizakodtak.

Mindeközben a tóparti zöldellésbe érkező antilopok jól belakmároztak élelemmel, és felfrissülten, energiával eltelve lógatták farkacskájukat a meleg, puha földbe. Reggel vidáman és tettre készen ugrottak talpra, míg a messzi szakadék szélén ébredező bölénycsorda izzadtan, éhesen, félelemmel eltelve készülődött, hisz lábuknál egy óriási szakadék tátongott. Ahogy feltápászkodtak, sokan bőgni kezdtek, hogy figyelmeztessék a vezért, jobb volna a másik irányba fordulni, megkeresni a tavak vidékét, inni, enni, beszívni a párával átitatott friss levegőt, de ő csak állt némán, mozdulatlanul, szilárdan és makacsan, ahogy annak idején, fiatalkorában. Olyan erőt sugárzott akkor, hogy megzendültek belé a préri síkságai. Éppúgy tett most is, a népes csorda felsorakozott mögé, érezték az erejét, és úgy vélték, hogy ő mindenek fölött áll. Ő, a természet ura, aki még a szakadék mélyének veszélyén is általkerekedik.

Az antilop meghallotta a messzi csorda felbődüléseit, a félelemmel teli hangokat, és a csapatával úgy döntött, megkeresik őket. Vajon mit tesz majd a vén bölény?

Amint odaértek, látták ám, hogy túl közel vannak a szakadékhoz, hogy a bölény talán elvesztette a józan ítélőképességét, és veszélybe sodorta a csordát. A csavaros-villásszarvú antilopnak támadt egy ötlete. A vezért belöki a szakadékba, úgyis öreg már, a többiek viszont megmenekülnek. Ez nagyon jó ötletnek tűnt az antilopok szemében, az Isten is így rendezte el az állatok sorsát: hulljon egy, a többiért. Az antilopok sorba álltak a dicsőségért, ki löki meg elsőnek a bölényt, hogy minél előbb kimúljon. Mindezt olyan örömmel tették és vidáman, hogy felröppentek a sztyeppék madarai, és átrepültek a szakadék felett. Elindult hát a csavaros-villásszarvú szépséges antilop, és szarvának élével utat tört magának a bölények között. Követte őt a többi szépséges szép antilop, szarvukkal szúrtak, döftek, akit csak értek, egyre gyorsabban és egyre többen jöttek, lódult erővel száguldoztak utat törve a csordában, míg el nem érték a vezért, aki nem mozdult, csak állt ott, mint aki már várta a jövevényeket. Feléjük fordította a fejét, és állát leszegve azzal a félelmet keltő tekintettel nézett fel, amivel beleírta magát a prérik könyvébe. Az antilopot elfogta a méreg a dölyfös tekintet láttán, és haragjában akkorát lökött rajta, hogy a bölény megtántorodott. Az antilopcsordának több se kellett, rávetették magukat, és addig-addig döfködték, döngölték hatalmas testét, amíg az öreg be nem szédült a szakadékba. Némán forgott tehetetlen teste a semmiben, percekig tartott, mire földet ért, csattanása dermedt ijedelmet hozott az állatseregre. Még órákig, volt, ki napokig állt ott mozdulatlanul, lebénulva, látván, hogy a föld legnagyobb vezérének testén immár a dögevők lakmároznak majd.

A csorda, keveredve az antilopok fiatal csoportjával, lassan elindult a tavak irányába, ahol találtak maguknak egy cseppnyi helyet. Szűkösen berendezkedtek éjszakára. Majd a szépséges antilop megmondja, hogyan tovább, gondolták magukban, hisz ilyen különösen csavaros-villás szarva csak neki van ezen a földön.

A bölények azonban nem tudtak elaludni, egész éjjel bámulták a csillagos eget. Képzeletükkel játszott az égiek világa, a bölény megjelent a csillagképek között, és úgy nézett rájuk, állát leszegve, ahogy az utolsó pillanatokban látták őt. A nyáj tagjai párás tekintettel keresték egymás melegét, összebújtak, és együtt dideregtek. A vezér hiányát átérezve az elhagyott állatok lelkében végtelen űr támadt. Némelyiknek még az is eszébe jutott, hogy talán mégiscsak vissza kellett volna fordulni a szakadékhoz érve, talán mégsem volt igaza az öregnek, de ilyenkor jobbnak látta elnémítani hangját, és csak magában sírdogált tovább. A bölény sokszor feltűnt még az égen, és sok éjszakán át virrasztottak fenséges képén elmerengve, aztán elhalványult a kép, majd egyre ritkábban tűnt fel emlékezetükben. Az antilop lenézett az elárvult nyájra, és befogadta ezeket a tudatlanokat, megsajnálta őket, hisz ezek csak lomha, öreg bölények, gondolta magában. Hatalmassá duzzadt seregével vándorolt az erdős tavak földjein át, gyönyörű szarva mindig elől járt, vidáman, büszkén mutatta az utat. A bölények néha hátramaradtak, összeverődtek, és arra gondoltak, micsoda szép idők voltak azok, amikor a vezér megállt a folyó mentén, és csak állt, erejét mutatva. Nem bődült el, nem nézett rájuk, mégis tudták mindnyájan, hogy merre kell menni.

Hol vannak már azok a dicsőséges idők?! – morogtak, és csüggedten követték a szépséges szép csavaros-villásszarvú új vezért tovább.

Tallián Mariann

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.