Annyi lesz a pénzünk, mint a pelyva.

A kisgyerek komolyan veszi, amit az apja mond. Én is mindig komolyan vettem, amikor apám, a szobrász időnként ezt így kijelentette. Igazam is volt, hiszen úgy viccelt vele, hogy a lelke mélyén hitt benne. Hogyan, miből leszünk gazdagok, erről nem esett szó, nem is éreztem szükségét a magyarázatnak. Annak ellenére sem, hogy akkoriban, a ’60-as években amúgy művészi szegénységben éltünk. Ritkán, ha megvették egy szobrát, nagyobb pénz jött, bár annak jó részét is levonták a korábbi előlegek törlesztésére. Aztán megint a pénztelenség, anyám húsz forintokat kért kölcsön árnyalatnyival jobb módú barátoktól. A zaci része volt az életünknek, sokáig azt gondoltam, hogy időnként mindenki jár zálogházba, a felnőttek így élnek. Nem mintha mindez zavart volna, akit ismertem, mindenki szegény volt és jókedvű, mi is.

Apámnak mindig hatalmas tervei voltak. Hitt is bennük, és zokon vette, ha anyám nem teljes odaadással csatlakozott az álmodozáshoz, de erre csak ritkán került sor, anyám legtöbbször átéléssel játszotta vele a képzelet játékait. Hiszen amíg játszottuk, addig az volt a valóság. Így lett birtokunk is a Szentendrei-szigeten. Akkor már volt autónk, a drága öreg Volkswagen bogár, apám bepakolta az egész családot, gyertek, megmutatom, hol fogunk lakni.

A tahi hídon mentünk át a szigetre. Hogy pontosan hova érkeztünk, sajnos már nem tudom, pedig szívesen visszamennék. Lakott területen kívül álltunk meg, előttünk enyhén emelkedő domb, szétszórtan álló magas szálfák között romos kúria. Üres ablakok, ajtónyílások, hiányos cserép a tetőn, de különben meglepő rend, lágy fű és mély csend. Álltunk a bátyámmal és a szüleimmel az országút szélén, néztük a leendő otthonunkat. Három hold, mondta apám, és kinyújtott karjával mutatta, nagyjából meddig terjed a birtok. Egyáltalán nem drága, mondta, az összeget is megnevezte, a számra már nem emlékszem, de az már akkor is rémlett, hogy ennyi pénzt mi még soha nem láttunk.

Óvatosan, hogy a kételkedésnek még a látszatát is elkerülje, anyám megkérdezte apámat, hova járunk majd mi, gyerekek iskolába. Szentendrére, természetesen. Jár innen oda busz, vagy hogy? Csónakkal, válaszolta apám, árnyalatnyi bosszúsággal a hangjában, amiért ez a kérdés egyáltalán fölvetődött. Arra van Szentendre – mutatta –, légvonalban egészen közel. Ez a csónak dolog tetszett nekem. Benne voltam, de jobbnak tűnt nem hozzászólni.

Na gyertek. Elindultunk föl a házhoz. Megkopott emlék: egymásba nyíló, ajtótalan szobák, a léptek alatt reccsenő, fölszakadt padló, ablakmaradék, törmelék, a vakolat alól kilógó nádfonat a plafonon. Azóta sok elhagyott házban jártam, egybemosódnak az emlékek, már nem tudom, melyik kép való innen, a szigeti házból, melyik máshonnan. A ház mögötti rét emléke viszont bizonyos és eleven. Derékig érő gaznak kellett volna itt lennie, ehelyett árvalányhaj nőtt az alacsony fű közt, a magas fák alatt. Soha azelőtt nem láttam vadon nőtt árvalányhajat, azóta sem sokat, de itt egész mező hullámzott szelíden a gyenge szélben. Csak álltam, és gyönyörködtem benne. Most, ahogy ezt írom, még mindig gyönyörködöm.

Apámnak ez a terve sem vált valóra, nem vettük meg a szigeti birtokot. De egy hosszú délutánra teljes értékűen a miénk volt, gondolatban egy időre még haza is vihettük, hogy szép lassan, csalódás nélkül halványuljon el ez az álom is, helyet adva az újaknak. Szóval tényleg annyi volt a pénzünk, mint a pelyva, hiszen háromholdas birtokot is vehettünk belőle. Hálás vagyok a sorsnak, hogy ilyen gazdagságban nőhettem föl.

Bencsik Gábor