Csanda Mária: Nemrég került kiadásra a tizedik könyved Hetedik nap címmel, aminek ott lehettem a tavaszi, nagyhéten tartott bemutatóján. Mit jelent számodra ez a kerek szám, a mindenkori öröm mellett, hogy egy új kötet megjelenik a munkáiddal? Van köztük, amelyiket különösen magadénak érzel, vagy a legújabb van mindig a legközelebb?

Lőrincz P. Gabriella: Egy új kötet mindig új felelősség is. Sosem tudja a szerző, hogy mit hoz. Kíváncsi vagyok a recenziókra, az olvasói visszajelzésekre, a bemutatók hangulatára. A tizedik kötet, azt hiszem, mérföldkő számomra. Mintha pont lenne a mondat végén, várakozás egy új mondatra. Általában a legfrissebb vers van a legközelebb hozzám, de most más a helyzet. Ebben a kötetben a hittel, a Teremtőhöz való viszonyommal foglalkozó versek kaptak helyet. Egy olyan válogatás, aminek minden darabja nagyon mély érzésekből, tapasztalatokból fakad. Mind más dolog miatt fontos, némelyik a keletkezés miatt, némelyik a tapasztalat, érzés miatt.

CsM: Hármas tagolású a Hetedik nap: Patmoszi jelenés – Az Isten sosem hibázik – Színről színre cikluscímekkel. Van-e legkedvesebb versed köztük, és az eddigi bemutatókon milyen reflexiókat kaptál az olvasóközönségtől?

LPG: Minden darab az én hangom, fontosak, és remélem, az olvasók számára is azok lesznek. A bemutatókon a felolvasott versekre kaptam visszajelzéseket, elégedettnek tűnt a közönség, de mindig az utána lévő levelek az izgalmasak. Többen jelezték, hogy fontos az Istennel való párbeszéd megjelenítése. Tudom, hogy ma a hit nem egy divatos dolog, mégis azt gondolom, hogy az én olvasóközönségem számára szerethető kötet lesz. Igyekeztem olyan verseket is beleválogatni, amik használhatóak az egyházi ünnepek alkalmain. Hiszem, hogy erre is szükség van. Olyan versek vannak itt, amik megvilágítják a számomra fontos dolgokat: családot, nemzetet, anyaságot, a keresztyénség fényében.

CsM: Nagy költőinknél találhatunk szebbnél szebb istenes verseket. Voltak példaképeid e verseid összegyűjtése közben, vagy csak a korábban szeretett olvasottak hatottak rád észrevétlenül, mégis érezhetően? A Hiszekegy című versben az öntörvényű, büszke, mégis Istentől bocsánatot kérő ember nekem Adyt idézi, az Istenfigyelés című vers puhasága Juhász Gyulát, a Rész című költeményed verssoraiban a megtartó Isten Reményik Sándort vagy Dsida Jenőt is eszembe juttatja.

LPG: Igyekszem nem hasonlítani, nem is hasonlítgatok. Ez nemcsak a versírásra igaz, de mindenben jellemző rám. Mégis úgy gondolom, elkerülhetetlenek a hatások. Minden, amit olvasunk, tanulunk, bármiként érzékelünk, abból valami velünk marad. Életről és halálról írunk mindannyian. Nem életről vagy halálról, hanem mindkettőről. Kivéve akkor, ha jelen van az Isten. Az Isten szeretet – amint Jánostól tudjuk. Nincs nagyobb, erősebb ennél, talán aki így ír verset, így tekint körül, ugyanazt a fényt látja.

CsM: Közösségi ember vagy, fontos számodra a környezeted, ahol élsz, település, család. Rendszeresen tartasz előadásokat, nem a visszahúzódó, saját világába elvonuló író típusa vagy – azt hiszem, ilyenből van kevesebb, hiszen az írás csendet igénylő, magányos tevékenység. Hogyan éled meg e kettőt, hozod egyensúlyba és tudod építő erőként használni egyiket a másik javára?

LPG: Az irodalom erejében és elevenségében hiszek. Ez csak akkor működik, ha működtetjük. Ha csak írunk és beszélünk valamiről, de nem teszünk semmit, akkor csak az a semmi látszik. Szeretek egyedül lenni, ha ritkán van rá alkalom, akkor még értékesebb. A környezetem, a családom tudja, hogy kellenek a magányos percek. Ettől függetlenül tudom, hogy a közösségben való tevékenység nemcsak úgy van, hanem dolgom van vele. Van, amit csak én, csak akkor mondhatok el, ez a feladatom, így állok a dolgokhoz, s igyekszem figyelni. A falusi környezet segít lelassulni, a természet közelében való élet éleslátásra késztet. Aztán persze jön a pörgés, a bemutatók, rendhagyó órák, utazások. Ezek tartanak a jelenben. Azt hiszem, ez ad valós egyensúlyt, nincs egyetlen nap sem, amikor fásult lehetek.

CsM: Mennyiben alakult át az irodalomról alkotott képed a kezdetek óta? Miért volt fontos korábban és most, már díjakkal elismert, sokkötetes alkotóként? Hogyan viszonyulsz akár más írókhoz, az irodalom egészéhez, akár magadhoz?

LPG: Pályakezdőként az ember hajlamos komolyabban venni magát a kelleténél, talán a fiatalság is erre ösztönzi. Sértődékenyebbek, tanácstalanabbak vagyunk. A kezdeteknél hatalmas volt bennem az elszántság, azt hittem, hogy minden szerző adni és alkotni akar, együtt. Aztán árnyaltabb lett a kép. Harcok, ellenszenvek, éles szavak és rengeteg irigység, amivel találkoztam. De szerencsére egy nagyon jó csapat tagja vagyok, egy olyan íróközösségé, akikkel nemcsak szakmai, hanem emberi kapcsolatunk is van, és ez nagyon fontos. Az irodalmi életen belül megannyi külön kis társaság létezik, néhánynak tagja vagyok. Olyanoknak, amikben jól érzem magam. Amivel nem tudok azonosulni, azzal nincs ügyem. Megtanultam, hogy nem kell mindennel és mindenkivel foglalkoznom. Ahol szívesen látnak, ott szívesen vagyok, ahol nem, ott a port is leverem a cipőmről.

CsM: Több ciklusban megválasztott elnökségi tagként a Magyar Írószövetségben hogyan látod a mai kortárs magyar irodalom helyzetét?

LPG: A Magyar Írószövetség elnökségében ez a hetedik évem. Számomra ez hatalmas megtiszteltetés, igyekszem megszolgálni a bizalmat. Az irodalmi élet olyan, amilyenné tesszük. Ha dolgozunk, épül, ha a pálya széléről üvöltözünk, akkor az csak rombolás. Mindenki maga dönti el, mit szeretne. Én a munkát választom. Azt látom, hogy mindig voltak és mindig lesznek olyanok, akiknek nem tetszik semmi, ez az ő keserűségük. Különbözőek, egyediek vagyunk, ha ennek ellenére tudunk egymás mellett vagdalkozás nélkül élni, akkor nincs baj, ha parazsat szorongatunk, akkor megégünk. Látom, hogy szeretetlenség van, ez talán a legnagyobb hiányosságunk, ezen csak egyénenként tudunk változtatni. Én próbálok örülni az apró dolgoknak, és mindenkivel jóban lenni, aki nem bánt, és nem bántani másokat. Ennyi tartozik rám. Egy dolog kellene, hogy fontos legyen az író ember számára: az olvasó.

CsM: Rendszeresen megtalálunk Az év versei vagy Az év novellái antológiákban, érezhetően a prózában is jelen vagy. Bár egy sokkötetes költő elsősorban költő marad, de a prózaírók később érnek. Tervezel-e nagyobb szabású prózai művet az örömünkre szolgáló újabb verseskötetek, rövidprózai írások mellett?

LPG: Igen, prózát később kezdtem írni, és ritkábban írok. Az antológiákban való megjelenés számomra mindig meglepetésként hat, mindig örülök neki. Ez is egyfajta közösség, s amikor bemutatjuk ezeket a köteteket, az egy jó találkozási lehetőség. Számomra fontos, hogy együtt legyünk, beszélgessünk egymással, gondolkodjunk együtt. Vannak kézirataim, amiket még „gyúrok”. Prózakötet is, kisregény is, de nem érzem, hogy ezeknek mindenáron meg kellene jelenniük. Majd az idő eldönti. Most egy szociográfiaköteten dolgozom, Szanda szép arcai munkacímmel. Közben írok verseket, rövidprózát is, de amit szeretnék megjelentetni, az egy tárcás kötet, az idő ezt is eldönti, nem vagyok nagy tervezgető. Ha jön egy lehetőség, többnyire élek vele, ha nem, akkor sem keseredek el, az nem visz előre.

CsM: Jankovics Marcelltől hallottam, aki felvidéki származású volt, hogy: a Megváltó a peremvidékről jön. Amivel arra utalt számomra, hogy a vidék és peremvidék egyaránt fontos, és akár a legnehezebb sorsú helyekről származhat a vátesz, aki a jövőt meghatározza. Kárpátalja ma nagyon nehéz helyzetben van, az ott élő magyarok is, de segít, hogy ilyen alkotók kerülnek ki onnan, mint Te. Mit jelent ma számodra a szülőföld?

LPG: Az Isten adott nekem szülőföldet, elhozott egy másik helyre, ahol otthon lehetek, biztonságban tudhatom a családomat. Feltételek és megalkuvások nélkül használhatom az anyanyelvemet. Ez nagyon fontos számomra. Olyan varázslatos helyről származni, mint Beregszász, igazi áldás. Nem mesebeli, hanem valós. A szülőfölön 37 évig éltem, mondhatni az életem felét. Ez mindig meghatározó lesz számomra, mindig beregszászi magyar leszek. Másképpen érzékelek, máshogyan értékelek dolgokat, ezzel szembesülnöm kellett és kell minden nap. Megtanultam, elfogadtam, hogy bár a saját nemzetemhez jöttem, de mivel én jöttem, nekem kell alkalmazkodni. A szülőföld a gyökerem, nem vághatom el, mert kiszáradnék. Ha beregszásziakkal találkozom, az ünnep. Kicsi magyar városként úgy éltünk mi, beregszásziak, hogy tudtunk egymásról, mindig volt időnk egy jó beszélgetésre, minket nem korlátoztak nyelvi távolságok egészen addig, amíg külső erő rá nem tört az életünkre. A szülőföld számomra örök imatéma, ez a legtöbb, amit tehetek, mert a Leghatalmasabb kezébe helyezem.

A portréfotókat Székelyhidi Zsolt készítette.