Ha erősen figyelek, megszólal a csend. Ilyenkor lehunyom a szemem. Apró fénykarikák és vonalak szabdalják az időt – a csendszeleteket azóta gyűjtöm, mióta egyedül maradtam. Ha lehetne, levákuumoznám őket, de nincs megfelelő gépem. A csendet egy régi fadobozban tartom, és csak olyankor veszem elő, amikor mindenki alszik. Leülök a szőnyegre, kinyitom a doboz festett fedelét, és belebámulok a sötétbe. A csendnek olyan illata van, mint a nedves földbe temetett magánynak.

A csend ma sűrűbb, ragacsosabb, és több benne a félelem, mint tegnap volt. Nem merek egyedül maradni benne, és nem merem elmondani senkinek, hogy mire gondolok. Ha a csend hátulról jön, megfojthat, ha szemből közelít, átgyalogol rajtam és eltapos. Most, hogy a csend sűrűbb és ragadósabb, mindennek más az illata. Neked is, nekem is. A hajunk kopott szürkéje lassan belemosódik a semmibe. Nem akarom, hogy elmúljon!

Az éjszaka rémálmok gyötörtek. Ébredés után hallgattam a szívverésem. Akár az ereszről lezuhanó fáradt esőcseppek. Lustán kottázták az életem. Feküdtem, a szoba sarkában lógó pókhálót szuggeráltam. A pók is előkerült: kicsi test, hosszú, vékony lábak. Magabiztosan mozgott a hálóban, nem zavarta az alatta tátongó mélység. Ha zuhannék, kirohanna alólam a világ? Lenne, aki elkap? A pók kecsesen jutott el a háló egyik végéből a másikba, eszembe juttatta a légtornászt abból a regényből, amit félbehagytam, mert unalmasnak találtam. Valaki másnak tetszett, annak, aki ajánlotta, épp a légtornász miatt, akinek a karaktere pontosan olyan, mintha a regény róla szólna. A félbehagyott regényekben ott van a félbehagyott csend, nincsenek lakatra zárva, de a félig csukott ajtó mögött kevesebb figyelem jut rájuk. És erről én is tehetek, meg te is, még akkor is, ha az a könyv soha nem járt a kezedben. Szerintem soha nem olvasol regényeket, csak mondod, hogy de igen, mert műveltebbnek akarsz tűnni. Pedig tudom, hogy az én írásaimat sem olvasod, ezt sem fogod. És mégis mindenre azt mondod, hogy: de igen. És miután ezt kimondtad, folyik a csend, mindent eláraszt, bevon ragacsos mázzal. Jobb, ha a légtornászpók elkerül ilyenkor, mert leszakadhat a vékony, kecses lába.

Néhány napja azon töprengek, mihez kezdjek ezután? Légtornászpóknak lenni milyen volna? Védőháló nélkül belezuhanni egy penészes világba? Vagy inkább felülről nézni az elrákosodó sejteket? Létezik kemoterápia egy egész népnek? Ha időben észreveszik a tumort, jól gyógyítható. És még az is lehet, hogy nem rosszindulatú. Végeztek már biopsziát a világon? Sürgetném a kivizsgálást, nincs időnk! Se nekem, se neked, se nekik. Se a légtornászpóknak. Meddig maradhat meg egy ilyen kicsi és törékeny élet? Védőháló nélkül. Anyámat féltem, aki öreg és gyenge. Viszek neki egy kicsi dobozt anyák napjára. Azt hiszi majd, hogy ékszer van benne, és azt mondja: nekem már nem kell ilyesmi, kisjányom. De amikor kinyitja a kicsi bársonytetőt, semmit nem lát majd a dobozban. És én akkor azt mondom neki: ezt itt csend. A sajátod, amit senkivel nem kell megosztanod, ha nem akarod. Anyám nagyon örül majd, mert a háború alatt nőtt fel, amikor bombáztak, és mindig mindenki sírt. A kicsi doboznyi csendet beteszi az éjjeliszekrénye fiókjába. Azt súgja a fülembe, erről ne beszéljek itt hangosan, mert ha kiderül, mit kapott, ellopja a szobatársa. Megsimogatom a haját, ami olyan, mint a szürke vatta.

Anyám csendje is abból a dobozból való, ahová a többi csendet gyűjtöm. Nem emlékszem, ezt honnan és mikor szereztem, és az sem rémlik, miért tettem el. Amikor elővettem, egészen megnyugtatott. Sokkal jobban átjárta a tiszta levegő, mint a többit. És nem mélyfekete volt, hanem zöld, mint anyám szeme. Belenéztem abba a darab csendbe, és nemcsak hallottam, hanem láttam is a muzsikát, ami a mélyéről indult meg. Hegedűszó volt, kicsit megkarcolt. Nem sejtettem, hogy a csendben muzsika is lakik, de reméltem, hogy anyám örül majd neki.

Most, hogy minden más lett, kénytelen leszek szelektálni az összegyűjtött csendjeim között. Sem helyem, sem lehetőségem nincs arra, hogy mindet megtartsam. A múlt héten már alig tudtam lecsukni a festett fadobozom tetejét. Féltem, hogy kilóg belőle valami, és én véletlenül odacsukom. Kérjek segítséget, vagy egyedül válogassak, és legyek légtornászpók? Ez a doboz csak az enyém. Ezt hajtogatom egy órája. Miért is engedném, hogy bárki belenyúljon a csöndjeimbe?

Egyenként teszem mindegyiket a szőnyegre. A szobában tömörebb a levegő. Van nálam egy éles kés. Szeletelni kezdem a csendet – vérzik. A vér lefolyik a mai napról.

Döme Barbara

Az illusztrációt a mesterséges intelligencia készítette.